NEGYEDIK
FEJEZET
Fordította:
Aemitt
Nat egy hirtelen
mozdulattal ébredt fel.Hol vagyok? Ki van
velem? Az ismerős katonai bázis a másodperc töredéke alatt beugrott neki,
mint mindig, de ez nem tette kevésbé nyugtalanítóvá ezt a rövid, bizonytalan
pillanatot.
A hátára fordult.
Marc néhány méterrel arrébb feküdt, kedvenc gyapjúkalapját az arcába húzva.
Chris mellette volt, ébren, és morcosan nézett bele egy csésze teába. Nat
elkapta a tekintetét. – Jól vagy, haver?
Chris megvonta a
vállát. – Nincs egy kibaszott felszerelés sem ebben a szarfészekben. Egész
héten kerestem tisztességes fegyvereket, de semmi. Akár fakanalakkal is
mehetnénk oda.
– Megoldjuk. Wedge majd elrendezi.
Chris nem tűnt
meggyőzöttnek, és Nat most az egyszer nem hibáztatta. Wedge orvvadász képességei legendásak voltak,
de hogyan tudta volna ellopni azt, ami nem volt ott? A felszerelés, amit az
ezred hozott a háború kezdetén, már régen elfogyott, már hosszú ideje, és a
legtöbb srác az eBay-en vásárolta meg a sajátját.
Átkozott eBay. A kurva életbe. Nat felkapta a mosakodókészletét, és
elindult az épület felé, ahol a világ legrosszabb zuhanyzója volt, egy langyos
csöpögő víz, amely sosem volt teljesen tiszta. Már félúton volt a heti kosz
lemosása felé, amikor kinyílt az ajtó. Nem vette a fáradságot, hogy
megforduljon. A katonaélet megfosztotta a gátlásaitól, és már nem érdekelte, ki
látja őt meztelenül.
– Hűha, a
francba... bocsánat.
Aha. Vagy talán
mégis.
Nat kényszerítette
magát, hogy tovább mosakodjon. – Minden rendben, cimbora? Jöttél mosakodni,
vagy engem kerestél?
– Ööö, igen,
bocsánat. – Connor megköszörülte a torkát. – Marc azt mondta, hogy
én jövök a zuhanyozással. Nem akartam
rád rontani ádámkösztümben.
Kibaszott Marc.
Pajkos pillantásokat vetett Natre, mióta Regan a törökországi bázisukra
csoszogott, a fiús vigyorával és az olvadt csokoládébarna szemével...
Nat elzárta a
zuhanyzót, és felkapta a kopottas kéztörlőt, amelyet az iraki hadjárat kezdete
óta hordott magánál. – Ha meztelen férfiak zavarnak, akkor kemény menetre
számíthatsz. Itt nincs sok helye a diszkréciónak.
– A meztelen
férfiak nem zavarnak.
Connor közömbös
hangja irritálta Natet, bár nem tudta megmondani, miért. Megfordult, hogy Connort a falnak támaszkodva
találja... póló nélkül, és hirtelen úgy tűnt, ez nem számít.
Nat sietve megragadta
a katonanadrágját,és felhúzta a lábára.Nem sokat aludt az elmúlt napokban,és
azt a néhány órát, amit elcsíphetett, bosszantó módon a légibázison kocogó
Connor Regan képe töltötte ki: nedves, sötét haj, széles vállak, sima bőr . .
.Natnek évek óta nem csavarta el egy pasi sem a fejét, és most a legdögösebb
srác, akit valaha látott, a belátható jövőre a csapatához szegődött? A kurva életbe! Az élet nem volt igazságos.
– Nat?
– Mi van?
Connor a homlokát
ráncolta.
Nat összeszedte
magát, és újra megpróbálta. – Igen?
– Gondolom,
nincs nálad tartalék borotva, ugye?
– Egy
borotva?
– Igen. – Connor
ellökte magát a faltól, és közelebb merészkedett. – Az enyémet
Törökországban elvesztettem.
Nat szemügyre vette a
kétnapos borostát, amely kezdett sötétedni Connor állán. Jól állt neki, túl jól
ahhoz, hogy Nat elirányítsa az ellátmányboltba egy új borotváért. – Hagyd
csak. Sokat leszünk kint a terepen. A
szakáll jobban elvegyül.
Connor szemei kisfiúsan
és merészen csillogtak,és Natnek nem volt szíve elnyomni az izgalmát a saját
keserű cinizmusával.
Ehelyett felvette a
pólóját, és otthagyta Connort zuhanyozni. Már félúton volt a hadtestparancsnok
irodája felé, amikor eszébe jutott, hogy a fürdőszobapadlón hagyta az
alsóneműjét. A kurva életbe is!
Gondolt rá, hogy visszamegy érte, de sosem jött el a megfelelő pillanat, és
kiderült, hogy nem is számít. Másnap előkerült, szépen összehajtogatva Connor
laptopjának tetején, amely valahogyan utat talált abba a csendes sarokba,
amelyet Nat ideiglenes otthonává tett.
Nat a bokszerét a
csomagjába dugta, és kíváncsian felvette a laptopot. Egy pillanatig
elgondolkodott rajta, majd kinyitotta, mert úgy vélte, hogy bárki is hagyta az
ágyán, okkal tette.Egy jegyzetfüzetből kitépett lap -Connor jegyzetfüzetéből – kiesett.
Nat
Az e heti fesztiválok összefoglalója, remélhetőleg az
ízlésének megfelelően tompítva. Nem tudom, mikor lát napvilágot, mivel sehol
nem találok internetkapcsolatot, de ettől függetlenül itt van. A jelszó: jimblobseven.
Szolgáld ki magad,
Connor
Nat kétszer is
elolvasta az üzenetet,magába szívta a fanyar hangnemet, aminek bosszantania
kellett volna.Szolgáld ki magad. Nat már jó
ideje nem hallotta ezt a kifejezést, de az ismerőssége, még Connor kusza keze
által összefirkálva is, úgy hatott rá, akár a kő. Egy hosszú pillanatra, túl hosszú időre,
valahol máshol járt, azon a homályos helyen, ahol a múlt árnyai háborúztak az
eljövendő újak ígéretével.
A kurva életbe!Nat golyóvá gyűrte a cetlit, és beütötte
Connor jelszavát a laptopba. A cikk felvillant, és mivel Natnek szüksége volt
egy jó kis figyelemelterelésre, hátradőlt, és olvasni kezdett. A nagy része,
ahogy Connor ígérte, az elmúlt napok összefoglalt, megmásított összefoglalója
volt, Connor törökországi megérkezésétől kezdve egészen odáig, hogy F. mellé
feküdt le azon az éjszakán, amikor megérkeztek a kuvaiti bázisra.
Nat elolvasta a
Connor és F. közötti párbeszédet,és azon tűnődött, hogy kivel beszélgetett. Nem
Marc volt az, mivel Marcot a megérkezésük pillanatában beszippantotta a bázis
orvosi központja, tehát valaki másnak kellett lennie. Nat újra végigpásztázta a
beszélgetést, és megállt ott, ahol Connor F-et a sokat emlegetett, és kudarcot
vallott Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverei utáni vadászatról kérdezte.
F megvonta a vállát. – Nekem úgy tűnik, hogy
gyakorlatilag nukleáris fegyverrel megsemmisítettük azt, amiről kiderült, hogy
egy rakás kétes alak, akik tűzijátékot lőttek ki egy teve hátáról. A földön
lévő fickók felének még fogalma sincs most se, hogy kivel harcol, még kevésbé,
hogy miért.
– De te igen, ugye? – mondtam. – Úgy
tűnik, ti többet tudtok erről az országról, mint bárki más, akivel eddig
találkoztam, együttvéve.
– Vannak napok, haver, vannak napok. Nem látod a
föld fekvését, ha nem tudod, hogyan került oda. Q jól megtanított minket.
Az észszerűség azt
mondta Natnek, hogy Q ő maga, ezért egyszerű kódolási logikát alkalmazott.Ha
minden ember a valódi nevének kezdőbetűje után a harmadik betűjelet kapta
volna, akkor az F volt . . . Chris?Tényleg? Nat a homlokát ráncolta. Chris nem volt a
politikai témájú kommentárok, vagy bókok híve, ha jobban belegondolok. – Q jól megtanított minket. – Hirtelen
úgy érezte, hogy azok a hosszú éjszakák, amikor a csapatát térképek és történelemkönyvek
közé kényszerítette, mégiscsak megérte.
Nat becsukta a
laptopot, és elgondolkodott azon,milyen gyakran kezdte Connor Regan a
kérdéseket a "Miért?" kérdőszócskával. Intenzív, kutató tekintetével,
amely nem hagyott sehol rejtegetni valót, néha inkább tűnt pszichiáternek, mint
riporternek. Nat félretette a számítógépet, és lehunyta a szemét. Azért jött a
bázis csendes sarkába, hogy aludjon egy kicsit, mielőtt tájékoztatja a csapatot
a bászrai küldetésükről, de az a vita, hogy Connort beengedje-e a
megbeszélésre, nem hagyta nyugodni. Még mindig nem volt közelebb a döntéshez,
de a kimerültség győzött. Összefonta a kezét a feje mögött, és napok óta
először Connor arca nélkül aludt el.
Az eligazítóteremnek
olyan szaga volt,mint egy vasárnap reggeli foci utáni öltözőnek, mint az
izzadság, a férfiak és a koszos zokni; aligha meglepő, tekintve, hogy az elmúlt
hat órában zárlat alatt voltak, és megpróbálták összeházasítani a bászrai
küldetésüket a városban már folyamatban lévő összetett műveletekkel.
– Hivatalosan
azért leszünk ott, hogy megerősítsük a biztonságot – mondta Nat,ujjával az
asztalra terített térképre koppintott. – A város gyakorlatilag
patthelyzetben van az elmúlt egy évben.Nincs elég katonánk a helyszínen, és a
lázadók pótolták a hiányt.
– Hát nem mindig
így van? – Wedge kicsomagolta a harmadik csomag cigit, és körbekínálta
őket. A nap ezen szakaszában csak Connor és Marc utasította vissza. – Az a
baj, hogy Bászrának 1,3 millió átkozott lakosa van. Hogy a faszba kellene ezt
rendszabályozni?
– Nem igazán
számít, ugye? – Bobs egy műanyag pohárba szórta a hamut.– Ez a szar a mi beavatkozásunkkal vagy
anélkül is tönkremegy. Azt kell kitalálnunk, hogyan kerüljük meg, hogy elérjük
a célunkat.
– És az az
Abdullah Behrouz?
Nat megkocogtatta a
szemcsés fotót egy erős testalkatú arab férfiról, és egy pillantást vetett a
hátsó sarok felé, ahol Nat józan ítélőképessége ellenére Connor a jegyzetfüzete
nélkül ült, eddig némán. – Igen. Behrouz 2002 óta szerepel a
listánkon. Iraki beduin, de tíz évvel
ezelőtt Iránba távozott, majd Szírián és Jemenen keresztül vándorolt, míg végül
Kenyában kötött ki. Egy időre elvesztettük a nyomát, mígnem felbukkant egy
bászrai börtönben, és most olyan információink vannak, amelyek azt támasztják
alá, hogy még mindig a közelben van, és a város legnagyobb gerillatámadásaiért
felelős sejtjét irányítja.
– Miért volt
börtönben?
– Ugyanazért,
mint a többi beduin. Nem voltak papírjai.
– Oh.
Connor a homlokát
ráncolta, de Nat folytatta a beszélgetést Behrouz legújabb tevékenységéről.
– RPG[1]-k,
IED[2]-k,
a koalíciós csapatok elleni rajtaütések. – Marc bekarikázott néhány helyet
a térképen. – Négy öngyilkos
merénylet ebben a hónapban.
– Mi van a
mesterlövészekkel? – kérdezte Wedge.
– Nem biztos. – Nat
Bobsra nézett, akit azzal bíztak meg, hogy gyűjtsön friss információkat a
terepről.
Bobs megvonta a
vállát. – Volt néhány incidens, de nem ez a szokásos módszer. Ezek a
kibaszott taplók inkább kartell, mint katonaság. Amikor éppen nem a piacokat és
iskolákat bombázzák, akkor elrabolnak minden nyugati embert, akit csak
találnak. Segélymunkásokat, újságírókat, minden olyan közlegényt, aki elég
hülye ahhoz, hogy hátrahagyják.
– Váltságdíjak? – kérdezte
Chris.
– Nem pénzügyi
jellegűek – mondta Bobs komoran. – Inkább olyan „Takarodjatok a
picsába Babylonból, vagy levágjuk a fejüket” hangulatúak.
Nat még egy
pillantást vetett Connorra. A döntése, hogy beengedje őt az eligazításra, a
végsőkig eldőlt, és Chris volt az, aki a brutális bölcsesség egy újabb, rá nem
jellemző falatjával meggyőzte őt.
– Dobd be a kibaszott mélyvízbe,
Nat. Ő egy jó srác. Hadd írjon.
Jobb ötlet híjánés
mivel Nat vakmerőnek érezte magát, úgy döntött, hogy ezt teszi, de mivel a szűk
eligazítóteremben a titkos információ olyan messzire terjedt, ameddig a szem
ellátott, nem tudott nem aggódni amiatt, hogy szörnyű hibát követett el.Mi van,
ha Connor megkerülte a megállapodásukat és a titoktartási nyilatkozatot,
amelyet a Védelmi Minisztériummal kötött, és nyilvánosságra hoz mindent, amit
hallott és látott?Behrouz rájönne, hogy a nyomában vannak, és eltűnne, de ami
még ennél is rosszabb, Irak minden felkelője megtudná a nyomában lévő emberek
kilétét.
Akár még egy kibaszott céltáblát is
tehetnénk a hátunkra...
– Nat?
– Igen? – Nat
Wedge-re nézett. – Mi van?
Wedge kitartóan és
határozottan nézett rá. – Van egy RM[3]
bázis a Bászra Palotánál. Ott meghúzhatjuk magunkat, de nemsokára be kell
ugranunk a Camp Buccába. Az onnan érkező hírszerzési információk hiányosak.
Bucca tábor.Nat
lenyelte az ellenszenvét. Nem volt okuk meglátogatni Abu Ghraibot, amikor
Bagdadban voltak, de a dél-iraki fogolytábor ugyanolyan rossz volt. – Rendben.Miután összegyűjtöttük az
információkat, ki kell mennünk a terepre, találnunk kell néhány barátságos
arcot, és el kell kezdeni a figyelést.
Először is, tudnunk kell, honnan szerzik be ezek a rohadékok a
fegyvereiket. Vágjuk el az utánpótlást.
– Elképzelhető,
hogy fogsz találni barátságos arcokat? – kérdezte Connor. – Úgy
hallottam, Bászra lényegében ostrom alatt áll.
– Hallottad, mi?
– Marc sötét pillantást vetett Connorra. – Nos, a te szempontodból,
vagy legalábbis abból a nézőpontból, amiről állítólag írsz, a városban rekedt
civilekre kellene összpontosítanod. Fogytán a pénzük és az élelmük, és ez csak
rosszabb lesz.
Ez tetőtől talpig
Marc volt.Katona volt ő ízig-vérig, de a benne lévő orvos volt gyakran az
egyetlen dolog, ami mindannyiuknak segített túllátni a mindennapok erőszakán és
halálán a terepen. A szavai pedig
ürügyet adtak Natnek, hogy Connort útjára bocsássa.
– Tessék, haver – mondta.
– Frissítsd fel a földrajzodat. A szegénynegyedekben többet beszélnek az
emberek. Menj, találd ki, hol hova vigyük az elsősegélycsomagokat.
Connor meglepetten
felvonta a szemöldökét,és Nat tudta, hogy a többieknek is hasonló az
arckifejezésük, de nem érdekelte. A Behrouz utáni vadászat megtervezése teljes
koncentrációt igényelt, ami úgy tűnt, nem volt meg neki, amikor Connor a
közelében volt.Valójában úgy tűnt, hogy Connor jelenlétében nem sok mindent
érzékelt, kivéve a kényszeres késztetést, hogy magába szívja minden mozdulatát
és gesztusát, karcsú testének minden rezdülését és sötét szemöldökének
ráncolását...
– Térj észhez, haver. A
tudatlanság megöl minket.
Mintha Natnek
szüksége lett volna Pogóra, hogy ezt elmondja neki.
ÖTÖDIK
FEJEZET
Fordította:
Aemitt
Connor visszatartotta
a lélegzetét, amikor az értékes cikkét tartalmazó e-mail eltűnt az internet
örvényében. Várt egy pillanatig, hátha visszajön, mint az első néhány
próbálkozásánál, de ezúttal végre átment.
Semmi sem működik. Connor elhagyta a kommunikációs
központot, amely valójában egy sátorba zsúfolt vezeték– és rádióberendezés
összevisszasága volt, és a zuhanyzó felé vette az irányt, miközben próbált nem
emlékezni arra, hogy akkor sétált be utoljára, amikor Natet meztelenül látta.
Természetesen nem sikerült neki, mert azt a látványt nem felejtette el
egyhamar. Már korábban is gyönyörűnek találta Natet, de meztelenül? Jézusom!
Nat Thompson a fantáziák szüleménye volt. Az egyetlen dolog, ami megakadályozta
Connort abban, hogy teljesen hülyét csináljon magából, az a megdöbbentő sebhely
volt Nat hátán, egy sima, kör alakú folt, ami bizonyára egy golyó nyoma volt.
A fenébe! Abban a
pillanatban Connor azon kapta magát, hogy közelebb merészkedett, hogy megnézze,
van-e kimeneti seb Nat mellkasán, és motyogott egy zagyva kérést egy
borotváról, amire nem volt szüksége, de Nat éles tekintete megakadályozta, hogy
túl erősen bámulja. Aztán persze Nat elment, és Connor azóta is csak a hegen
töprengett. Nat viszonylag fiatal volt, de jó eséllyel több mint egy évtizede
szolgált a hadseregben. Connor megpróbálta összeszámolni, hogy az elmúlt tíz
évben hány háborúról olvasott. Vajon Nat mindet látta? Mindegyikből szerzett
egy-egy sebhelyet? A gondolat megdöbbentette Connort, ahogy elképzelte a
fájdalmat a Nat hátán lévő sebhely mögött, de nem tagadhatta le a vele járó
varázst. Natnek volt egy története, és Connor nem hagyhatta el Irakot anélkül a
történet nélkül.
Nem töltöttek sokkal
hosszabb időt Kuvaitban. Másnap reggel Connor éppen Marc munkáját figyelte az
orvosi sátorban, amikor Wedge jött, hogy szóljon nekik, ideje indulni. Újabb
döcögős Chinook-repülés következett, és mielőtt Connor észbe kapott volna, már
a felszerelésüket pakolták ki a Bászra Palotában, Szaddám Huszein egykori
rezidenciáján, amely most hétszáz brit katonából álló helyőrségnek adott
otthont.
Még Londonban Connor
látott képeket a bázisról, de a képek nem voltak méltóak ahhoz a bizarr
látványhoz, ahogyan a brit osztagok otthonosan érezték magukat a pazar
palotában. Nem mintha sok luxus maradt volna. A díszes oszlopokon és a fényes
padlózaton túl egyértelmű volt, hogy a palota megszenvedte a harcokat, a fosztogatást
és az elhanyagoltságot.
– Ne bámészkodj,
Regan. – Wedge játékosan meglökte Connort. – Dolgunk van.
Végül kiderült, hogy
a munka a palota második emeletének egy félreeső sarkában zajlott, kiegészítve
egy erkéllyel, amely a csaták dúlta területre nézett. Néhány királyi
tengerészgyalogost könnyedén kidobtak, mielőtt Natet és Marcot megjósolhatóan
elhívták.
Connor elhelyezkedett
Chris mellett és igyekezett nem követni Natet, ahogy eltűnt a palota
nyüzsgésében. Chris ritkán beszélt sokat, de Connor hamar megtanulta, hogy amit
mond, azt érdemes volt meghallgatni. – Kicsit más, mint a szokásos
búvóhelyed, mi?
Chris felnyögött. – Megfelelnek.
– Szóval most mi
történik? Mit szoktál csinálni, amikor megérkezel egy bázisra, ahol egy ideig
állomásozni fogsz?
– Keresek egy
helyet, ahol ehetek, alhatok és pisilhetek.
– Rendben, ezt
már meg is tettük. És most mi lesz?
Chris kifújt egy halk
sóhajt. – Kicsit lelkes vagy, nem igaz? Nyugodj meg, haver. Lesz még bőven
dolgunk, ha Nat megjelenik.
– Úgy érted, a
Behrouz utáni vadászat?
– Nah, ne aggódj
a durva szarságok miatt. Majd mi elintézzük. Azt mondtad, azért vagy itt, hogy
a humanitárius dolgokról írj. Nat jó ebben. Jól kijön a helyiekkel. Majd
meglátod.
Connor ezt nem tudta
elképzelni, és száz kérdés jutott eszébe, de Chris azzal vetett véget a
beszélgetésnek, hogy összefonta a karját a feje mögött, és lehunyta a szemét.
Connor éppen a dübörgő horkolásra szundikált, amikor Nat nem sokkal később
belerúgott a lábába.
– Van számodra
valamim.
Válaszra sem várva
odébb lépett. Connor feltápászkodott, és követte kifelé a szobából, lefelé a
kopott, díszes lépcsőn. – Hová megyünk?
– Egyáltalán nem
izgalmas – mondta Nat. – És gyerünk, mozgás! Nincs sok időm.
Elvezette Connort a
felszerelésraktárhoz, és elkezdett a dobozokból dolgokat előszedni és Connor
felé dobálni. – Övkészlet, bakancs, sisak.
– Bakancsom van.
– Connor felkapta a földről az övkészletet. – És sisak is.
– Nem olyanok,
amik megérik. Honnan szedted ezt a sok szart? Tescoból?
– Nem,
Herefordban vettem.
Nat rosszallóan
nézett. – Kibaszottul zseniális. Legközelebb nekünk küldik át ide. Fösvény
gazemberek.
Rövid időre eltűnt
egy rakás doboz mögött, majd egy mellénnyel tért vissza. – Tessék, próbáld
fel. Nincs elég testpáncélunk, de ez legalább a mellkasodat megvédi.
Van testpáncélod? Connor lenyelte a kérdést, és
kinyújtotta a karját, miközben Nat a mellényt a felsőtestére erősítette,
szorosra húzta, és addig tologatta, amíg a tetszése szerinti pozícióba nem
került. A közelségétől Connor furcsán ideges lett. Natnek jó illata volt,
izzadság és dízelillat, és ez mámorító kombinációt alkotott azzal, ahogy durva
ujjait Connor bőrére simította.
Nat hátrébb húzódott.
Connor szemügyre vette, és a fejére szorította a sisakot. – Hogy nézek ki?
– Én nem venném
a fáradságot, hogy lelőjelek.
– Um, köszönöm?
Feltételezem, hogy ez bók volt?
– Ha te mondod.
Valószínűleg van itt valahol egy tükör, ha már ennyire izgat.
Connort azonban nem.
Levette a sisakot, és megfordította a kezében. – Az általam hozott sisak
sajtósnak azonosít. Számít ez?
– Nem tudom – mondta
Nat. – Attól függ, mit csinálunk. Gondolom, a fülünkre fogunk hallgatni,
de ne aggódj. Bármi történjék is, én majd vigyázok rád. – Connor
pislogott. – Mi van?
– Hmm? – Mióta
Connor megismerte, Nat Thompson most először tűnt zavartnak. – Úgy értem,
ne aggódj, hogy meglőnek. Mindannyian gondoskodunk róla, hogy ne essen bajod.
– Miért?
Nat szórakozott
arckifejezése eltűnt, mintha ott sem lett volna. – Ez meg miféle ostoba
kérdés volt? Azt hiszed, azt akarom, hogy az én felügyeletem alatt belezzenek
ki? Téged, vagy bárki mást? Azt hiszed, nem számít, mi? Hogy az csak kibaszott
statisztika, amikor a barátaidat megölik?
A hirtelen düh Nat
hangjában meglepte Connort. – Persze, hogy nem így gondolom. Lehet, hogy
tudatlan civil vagyok, Nat, de nem vagyok egy komplett fasz.
– Igazán? Nos, a
tudatlanság itt semmire sem mentség. Az én dolgom, hogy biztonságban tartsalak,
akár tetszik, akár nem.
– Soha nem
mondtam, hogy nem tetszik.
Nat szemei lángoltak,
olyan forrósággal szegeződtek rá, ami meghazudtolta a hűvös kéket, amit Connor
olyan igézőnek talált, és egy pillanatra Connor megdöbbent, megzavarta a fáradt
fájdalom, amit még sosem látott Natben, egy fájdalom, ami a legrosszabb módon
volt ismerős, nem vigasz vagy melegség, csak sima, régi szívfájdalom, ami sosem
fog elhalványulni.
Nat az oldalára
fordult, és elfojtott egy sóhajt. Hajnali kettő óra volt, és próbált aludni egy
kicsit, mielőtt elindulnak az első hajnali őrjáratukra, de az elméje nem talált
nyugalmat, és ezen a helyzeten nem segített az a tudat, hogy Connor Regan alig
néhány méterre feküdt tőle.
– Én vigyázok rád.– Kibaszott idióta. Mi a fenéért
mondta ezt Nat? Akkor nehéz volt megmondani, ki lepődött meg jobban, ő maga
vagy Connor. Nem mintha Connor sokat mondott volna. Nat esélyt sem adott neki,
úgy eliszkolt, mint egy rémült macska, és visszavonult az egyetlen csendes
helyre, amit sikerült a palotában találnia.
Órák teltek el, mire
újra látta Connort, aki a földön feküdt Chris mellett. A jelenet megállította Natet,
és elterelte a figyelmét arról a határozott érzésről, hogy valamit elfelejtett,
és most, amikor már magának is aludnia kellett volna, vagy legalábbis át
kellett volna néznie a közelgő őrjáratot, csak Connor Reganre tudott gondolni.
– Vigyázni fogok rád.
Jézusom. Nemcsak,
hogy teljesen hülyét csinált magából, de még szemérmetlenül hazudott is. – Vigyázni fogok rád. – Micsoda
baromság.Bármilyen ígéretet is tett volna, ezt volt a legnehezebb
betartania. Hagyta, hogy a legjobb
barátját a saját kibaszott ágyában megöljék.Hogy a picsába tudta volna Connor
Regant biztonságban tartani a terepen?
A hajnal túl korán
érkezett. Nat órája 04:30-kor csipogott, és ugyanolyan éberen nyitotta ki a
szemét, mint tíz perccel korábban, amikor becsukta.
Felült. Csak Marc
volt ébren, aki ellenőrizte és újra ellenőrizte minden egyes ember orvosi
csomagját, ahogy minden akció előtt tette, bármilyen kicsi is volt az.
Nat elkapta a
tekintetét, és bólintott. – Rendben?
– Igen. Akarod,
hogy felébresszem a csapatot?
Nat a feje fölé
nyújtotta a karját. – Nem. Adj nekik még öt percet.
Pogo elvigyorodott. – Ezeken a
ronda faszszopókon nem segít a szépítő alvás.
– És te? – mondta
Marc. – Úgy nézel ki, mint aki egy hónapja nem aludt.
Mosolyogva mondta, de
valószínűleg komolyan gondolta. Marc szívén viselte a csapatorvos szerepét, és
úgy tűnt, mindig tudta, ha valamelyikük nem működött teljes gőzzel.
Ami értelmetlenné
tette a hazudozást. – Nem sokat aludtam – ismerte be Nat. – Túl
sok minden járt a fejemben.
– Hát nem
mindig? – Marc felvette az övkészletet, amelyet Nat adott Connornak. – Bár
ezúttal nehezebb lesz, mivel egy civil is velünk van. Szereztél egy közlegényt,
hogy vigyázzon Reganre?
A francba! Egész
éjjel az az érzés gyötörte Natet, hogy elfelejtett valamit, legalábbis amikor
nem erőltette a szemét, hogy megpillantsa Connor sötét borostás állkapcsát.
Megfogadta Nat tanácsát, és abbahagyta a borotválkozást, és az eredmény...
Igen. Nat túl sok időt vesztegetett
azzal, hogy azt bámulta. És valahol örült is, hogy elmulasztott felvenni egy
Connorra felügyelő közlegényt. Így még több oka volt rá, hogy maga csinálja...
– Nat?
– Mi van?
Marc megrázta a
fejét. – Úgy gondolom, hogy rágerjedtél a mi vándorriporterünkre.
– Kopj le! – Nat
rábámult, majd keresett valamit, amit eldobhatna. Szorosan összetartó
csapatukban alig leplezett titok volt, hogy Nat mindkét irányba kilengett. – Nincs
jobb dolgod, mint azon rágódni, hogy mi zajlik a konok fejemben?
– Konok? – horkantott
fel Marc. – Haver, úgy csinálsz, mintha az egész Anglia sorsa és múltja a
te kibaszott vállaidat nyomná.
– Jézusom, a
kurva életbe – ült fel Wedge. – Hogy tudna egy férfi aludni, ha ti
ketten úgy csacsogtok, mint két vén szatyor?
Wedge nem tudott
csendben csinálni semmit, és harsány felkiáltása felébresztette a szoba többi
tagját. Chris és Bobs egyenesen felálltak, úgy pattantak fel, ahogy a
katonaságban eltöltött évek kiképezték őket. Connornak kicsit tovább tartott,
mire összeszedte magát, persze nem mintha Nat figyelt volna.
Bobs megsajnálta, és
talpra húzta. – Kelj fel, Regan! Szedd össze magad, és találkozzunk a
Jackaloknál[4].
– Jackaloknál?
– A puccos
limuzin, Nat párbajt vívott, hogy a nekünk kijelölt bádogdobozos hörcsögketrec
helyett mi kapjunk meg.
Connor megértette a
célzást, összeszedte a felszerelését, és elindult kifelé. Most, hogy elment,
komorabb hangulat uralkodott el a csoporton. Közel három éve dolgoztak együtt.
Maguk között szólva, nagyjából mindent láttak már, de ezt a kifejezést a
munkájuk során soha nem lehetett használni, mert ilyen nem létezett. Egy új
zónába menni nem volt egy kibaszott vicc.
Marc körbejárt,
ellenőrizve, hogy mindenkinek megvan-e a megfelelő felszerelése, míg Wedge
cigit osztogatott. Nat rágyújtott, és rátért a lényegre, kibontotta a Connor
által a leghiányosabbnak ítélt környék térképét.
– Itt fogjuk
kezdeni. – Nat az ujjával a szűk utcák hálózatára bökött, amely egy
piactérre vezetett. – Van itt néhány tengerészgyalogos járőr, akik néhány
hónapja járőröznek errefelé. Sűrű és elég keményen őrzött. Úgy vélik,
tisztességes hírszerzési információkra bukkanhatunk, ha a megfelelő embereket
vesszük célba. Az embereknek elegük van abból, hogy felrobbantják őket,
miközben a napi betevő kenyerüket veszik meg.
– Milyenek ott a
lázadók? – kérdezte Chris.
– Vegyes – mondta
Bobs. – A Mahdi Hadsereg határozottan ott kering, de amennyire meg tudjuk
állapítani, nem dolgoznak együtt Behrouzzal, és Behrouz jobban megvetette itt a
lábát.
– Szóval talán
rávehetnénk néhány Mahdi-buzit, hogy Behrouz ellen forduljanak – mondta
Wedge konkrétan senkinek sem, de a gondolat, hogy a rivális gerillacsoportokat
egymás ellen fordítsák, mindannyiukat elgondolkodtatta. Vajon az ezt követő
elkerülhetetlen vérengzés megérné-e a rövid ideig tartó hírszerzési áradatot?
Próbálkozás nélkül
nem lehetett megmondani, és addig nem is lehetett kipróbálni, amíg ki nem
mentek oda. Nat felvázolta az őrjárat tervét, aztán elindultak, és lementek a
járművekhez, hogy találkozzanak Connorral és a tengerészgyalogosokkal, akik az
útjukat fogják vezetni.
Nat kapcsolatba
lépett a vezető tengerészgyalogossal. – Rogers. Hogy vagy, haver?
– Minden
rendben, köszönöm, Nat. Hallottam, hogy elhoztad a vidám bérgyilkos bandádat a
városba.
– Igen, igen. – Nat
a szemét forgatta, tisztában volt vele, hogy a legénységét gyakran megelőzte a
híre, hogy „semlegesítik” a célpontjaikat. – Hogy van az asszony?
– Még mindig
lélegzik...leginkább a nyakamban, de nem panaszkodhatok. És te? Láttam a
tavalyi utolsó vizsgálatot a hírekben... – Rogers elhallgatott Nat
megkövült tekintetére. – Ööö, mindegy. Az őrmesterem azt mondta, hogy
körül akarsz nézni. Hogy akarod eljátszani? Elvegyülni közöttünk, aztán magad
is megnézed?
– Nekem
megfelel. – Nat észrevette, hogy Connor az oldalvonal mellett lézeng,
abban a felszerelésben, amelyet Nat szinte ráerőltetett, bár a sisakja
hátuljára vastag, fekete tollal SAJTÓ volt firkálva. – Egy újságíró van
mellém rendelve. Egy ideig viselkednünk kell.
– Kibaszott
kóklerek. – Rogers elnyomta elszívott cigarettáját. – Hogy kerültél
egy ilyen balfácánhoz?
Nat ismét rámeredt,
és furcsa késztetést érzett arra, hogy megvédje Connort. – Ő nem egy
balfácán, haver. Csak a munkáját végzi, mint mi mindannyian.
– Jól van, jól
van, nyugodj le. Készen állsz a távozásra?
Nat vállára vette a
fegyverét. Itt nem lesz semmi. – Induljunk.
Az őrjárat egy hét
járműből álló konvojban vitte ki őket a bászrai palotából. A
tengerészgyalogosok haladtak elöl, míg Nat legénysége hátul ült, Wedge
vezetett, Nat az anyósülésen ült, a többiek pedig ott zsúfolódtak össze, ahol
helyet találtak.
Nat a városra
szegezte a tekintetét, miközben a poros utcákon zötykölődtek, és próbált nem
tudomást venni arról a bizsergető érzésről, hogy Connor valahol mögötte van.Ez
az első pillantás Behrouz területére fontos volt, és eddig a város legalább
olyan rossznak tűnt, mint amilyennek Bagdad bizonyult. A főutakon kívül az
utcák klausztrofóbiás és szűkek voltak, bámuló arcokkal és ellenséges
tekintetekkel tarkítva. Nat már hozzászokott ahhoz, hogy nem érezte magát
szívesen látottnak, különösen a Közel-Keleten, de Irak valami egészen más volt.
Soha nem volt még ennyire biztos benne, hogy minden férfi, aki feléje pillant,
meg akarja ölni.
– Nehéz lesz ide
be– és kikúszni – mondta Wedge. – Szemek mindenütt.
Saját gondolatainak
visszhangja megzavarta Natet. Wedge támogatása nélkül túl könnyű lenne
meggyőzni magát arról, hogy túlgondolta a dolgot, túlfáradt, túlhajszolt, bármi
is legyen az. Bármi, ami segített neki elhinni, hogy a küldetésük a legjobb
esetben sem teljesen kibaszottul lehetetlen.
A konvoj befordult az
egyik olyan negyedbe, amelyet Connor kijelölt a segélycsomagok számára. Nat a
rádióért nyúlt. – Itt állj meg!
Rogers jelentkezett a
vonalban, durcásan és bosszúsan. – Ki halt meg és nevezte ki magát
főnökké?
– Baszódj meg!
Húzódj félre!
Natnek nem kellett
kétszer kérnie. Az előttük haladó járművek megálltak. Wedge követte őket,
amikor Nat belenézett a visszapillantó tükörbe, és Connor tekintete máris rajta
volt. – Connor, te velem vagy. Maradj a közelemben. Tedd, amit mondok.
A többiek olajozottan
működő gépezetként özönlöttek ki, a helyükre helyezkedtek, és a jármű mellé
álltak.
Nat maga mögé húzta
Connort. – Komolyan mondom. Maradj közel.
Ha a csapat többi
tagja furcsálta is, hogy Nat magára vállalta Connor védelmét, nem szóltak
semmit. Nem volt itt az ideje a vitának; szar dolguk volt.
Lassan és
határozottan gyalog mentek tovább, Bobs és Nat először, majd Connor és Marc
védve középen, mögötte Wedge és Chris, követve a tengerészgyalogosokat, akik
már ismerték a környéket. Utcáról utcára haladtak előre, sötét sarkokat és
csendes sikátorokat ellenőrizve. Járművek alá és elhagyott konténerek mögé
benézve.
A helyiek kevés
reakcióval figyelték őket, láthatóan hozzászoktak a szövetséges katonák
betolakodásához, amíg a piacra nem értek, amely tele volt vásárlókkal,
férfiakkal és nőkkel, öregekkel és fiatalokkal, akik követték a járőrök
közeledtét, ahogy a főtérhez közeledtek.
A feszültség
szmogként telepedett Natre. Vigyázz az embereidre! Közelebb hívta a csapatot és
Connort is, szorosabbra, hogy hallják őt, anélkül, hogy rádióznának. – Nyitott
szemmel, fiúk. Valami van a levegőben.
– Honnan tudod? – mondta
Connor. – Nem látok semmit.
Chris felnyögött Nat
mögött. – Ez a lényeg. Túlságosan fényes itt lent minden.
– Fényes?
Connor hangja zavart
volt, de minden további magyarázatot egy idős nő közeledése szakított félbe.
– Kutyák! – A
nő a földre köpött. – Vigyétek el a fegyvereiteket! Megöltétek a
gyerekeimet!
Bobs félbeszakította.
Ő beszélt a legjobban arabul, és volt érzéke a csadorok és burkák alatt rejtőző
robbanóanyagok kiszűréséhez. – Elnézést, asszonyom. Csak átutazóban
vagyunk. Nem fogjuk sokáig zavarni.
A nő még valami mást
is sikított, túl gyorsan ahhoz, hogy Nat megértse. Bobs is rémültnek tűnt. – Elnézést,
asszonyom. Kérem, maradjon hátra, és hagyjon minket dolgozni. Nem tart sokáig.
– Kutyák!
Rohadékok! – A nő megütötte Bobot a botjával.
A férfi felhúzta a
fegyverét. – Vissza!
Nat is felemelte a
sajátját. Egyikük sem akart lelőni egy öregasszonyt, de már korábban is
elcsípte őket ez a figyelemelterelési technika, egy dühös öreg néni, vagy egy
zaklatott gyerek, aki a figyelmüket követelte, miközben rajtuk ütöttek.
Baszd meg! Nat
megfeszítette az ujját a ravaszon, készen arra, hogy tüzeljen arra, aki előbb
keresztbe tesz neki, az öregasszonyra vagy a mögötte álló tizenéves fiúra.
Esetleg a balról gyorsan közeledő lányra. Ölni vagy...
– Várj! – Connor
megkerülte Natet, mielőtt az megállíthatta volna. – Valami nincs rendben.
Keveri a nyelvjárásokat. Nem hiszem, hogy tudja, mit beszél.
– Menj hátrébb – morogta
Nat. – Lehet, hogy csomagolt.
– Nem hiszem,
hogy az. – Connor ellenállt Nat kezének a karján. – Azt hiszi, hogy a
fia vagy.
– Honnan a
fenéből tudod ezt? – mondta Bobs a válla fölött a szavakat. – Egy
rohadt szót sem vagyok képes megérteni.
– Levantei
arabul beszél – mondta Connor. – Azt hiszem, Szíriából származik.
Szíriai, iraki.
...rohadtul mindegy volt. Nat maga mögé rántotta Connort. – Nem számít,
hogy kinek hisz minket. Menj vissza, és hagyj minket dolgozni.
Menj vissza, és hagyj tisztán
gondolkodni. A
sebhely Nat hátán bizsergett, mint mindig, amikor túl gyorsan kavargott az
elméje. Emlékezz, mi történik, ha
elbaszod. Mintha valaha is el tudná felejteni.
– Ne lődd le,
Nat. Kérlek!
A kurva életbe! Connor hangjában olyan varázslat
rejlett, hogy Nat leengedte fegyverét, annak ellenére, hogy a fiatalabb nő még
mindig közeledett, és a tinédzser fiú már majdnem a közelükben volt. – Kérdezd
meg tőle, hol van a családja.
– Jézusom, Nat. – Bobs
továbbra is célra tartotta a fegyverét, nyilvánvalóan nem vette észre, hogy Nat
Connornak címezte a kérdést. – Le fognak lőni minket, mielőtt észhez
térítenénk.
Connor előrelépett,
és mondott valamit. A nő szünetet tartott a tirádájában, és sötét, kíváncsi
tekintetét Connorra szegezte. A férfi újra megszólalt. A nő arckifejezése
megenyhült, és Nat biztos volt benne, hogy elmosolyodott volna, ha nem érkezik
meg hirtelen a két fiatal, akikről kiderült, hogy a nő unokái.
– Állj, állj! Ne
lőjetek! – A fiatalember az idős nő elé lépett, és az iraki dialektust
beszélt, amit Nat is értett.
A lány is Nat mellé
ért. – Kérem, ne lőjenek, ne lőjenek! A nagymamám demens. Nem tudja, hogy
mit beszél.
Bobs végül annyira
leeresztette a fegyverét, a lány irányába bökött vele. – Motozd le nekünk.
Ha nincs nála C-4, hazavihetik.
Nagylelkű ajánlat
volt. Bobs nem gyakran bízott a többiekben, hogy alapos testátvizsgálást
végezzenek, nemhogy egy civilben, aki alig volt több egy gyereknél.
A lány szorosra húzta
nagyanyja köntösét, hogy megmutassaBobsnak, nem rejtőzik alatta robbanóanyag.
– Jó – mondta
a férfi. – Most te. Gyere ide.
A lány felemelt
kézzel közelebb merészkedett. Bobs elküldte Nat felé, miközben megmotozta a
fiút, a többieket pedig otthagyta, hogy a nagymamát figyeljék, aki úgy tűnt,
teljesen megfeledkezett róluk.
– Mindig
átkutatjátok a nőket? – kérdezte meg Connor.
Nat a lányon tartotta
a szemét, és olyan tisztelettudóan simogatta, amennyire csak tudta, anélkül,
hogy kihagyott volna valamit, ami megölheti őket. – Azt kérdezed, hogy mi mindig átkutatjuk-e a nőket, vagy én vagyok-e az, aki átkutatja őket?
Connor pislogott. – Mindkettő?
– Mindenkit
átkutatunk – morogta Nat. – Most pedig álljatok biztonságos helyre,
és tegyétek, amit mondanak nektek.
Ezúttal Connor
engedelmeskedett, és Natet a lánnyal hagyta. Elnyomott egy grimaszt. A Connor
javára szóló harsánysága ellenére a nők és lányok átkutatása magasan a
legkevésbé kedvelt feladatai közé tartozott. – Emelje fel a karját – mondta
a lánynak. – Tedd, amit mondtam, és olyan gyorsan megyek, ahogy csak
tudok.
– Meg kellene
köszönnöm? – A lány minden rosszindulat nélkül mondta ki a szavakat, és
felemelte a karját, úgy fordult Nat utasítása alatt, mintha már ezerszer
megmotozták volna.
– Elégedett
leszek, ha nem robbantasz fel.
– Megtehetném,
ha akarnám. Tudom, hogyan.
Nat egy pillanatig
sem kételkedett benne. Néhány évvel ezelőtt még dermesztőnek találta volna a
szavait. Most nem érzett semmit, eltekintve attól a hirtelen vágytól, hogy
rábeszélje a lányt, tegyen többet az életével. – Mit tudsz még? Biztos van
jobb dolgod is, mint a halálomat tervezgetni? Iskolába jársz?
– Amikor tudok.
Orvos leszek.
Nat elmosolyodott.
Nos, hát ez is valami, nem? Ilyen tervekkel meg lehet változtatni a világot.
– Nem, ha nem
tudod távol tartani a démonokat a folyótól.
A kijelentésnek semmi
értelme nem volt Nat számára, de kifutott az időből. A lány tiszta volt, és
útjára kellett küldenie, mielőtt a tömeg úgy dönt, hogy túl sokáig volt a
kezében. Megveregette a lány vállát, és visszafordította abba az irányba,
ahonnan jött. – Vidd haza a nagymamádat, és tartsd bent.
A lány a homlokát
ráncolta. – Tessék?
Nat kinyitotta a
száját, de Connor szólalt meg először – sokkal közelebbről, mint amilyen
pozícióba Nat emlékezett, hogy küldte, és megismételte, amit Nat szerint
mondott. A lány megkönnyebbültnek tűnt, és továbbment, magával vitte az
öregasszonyt és a fiút. Nat Connorra meredt.
– Mi a fasz van?
– Te mondtad
neki, hogy ültesse el a nagyanyját a kertben, haver. Szerintem azt hitte, hogy
azt mondtad neki, hogy nyírja ki.
Nat még mogorvábban
nézett. Az arabja elég jó volt, de mivel egy csomó nyelvet kellett
megjegyeznie, bőven volt helye a baklövéseknek, amelyeket nem akart Connor
Regan véres rovatában dokumentálni.
– Megyünk, vagy
mi lesz? – kérdezte Wedge. – Nem szeretnék sokáig mozdulatlanul
maradni.
– Csak egy perc.
– Nat megragadta Connor karját, és oldalra rántotta, és biccentett
Wedge-nek, hogy őrizze az őrséget. – Mi a fenét játszottál?
Connor megtántorodott
egy kicsit. – Mi?
– Azt kell
tenned, amit mondtam. Nem számít, mit hallasz vagy látsz. Követed a parancsot,
érted?
– Még akkor is,
ha éppen egy Alzheimer-kóros öregasszonyt akarsz lelőni?
– Főleg, ha
éppen lelőni készülünk valakit, mert nagy az esélye, hogy előbb minket akarnak
lelőni.
– Nem volt nála
fegyver. – Connor kirántotta a karját Nat szorításából. – Senkinek
sem volt.
– Ezt nem
tudtuk. Lehetett volna nála egy C-4-es a köpeny alatt, bármelyiküknél lehetett
volna.
– De nem volt.
Nincs jobb módja az emberek megszólításának, mielőtt lövöldözéshez folyamodsz?
– Jézusom,
Regan! – Nat türelme elpárolgott. – A földi helyzet kurvára
lényegtelen. Csak tedd, amit mondanak, vagy húzz haza, világos?
Connor feltartotta a
kezét. – Értettem.
– Jó. Menjünk. – Nat hátat fordított
Connornak, és utasította a csapatát, hogy fésüljék át a teret, míg a
tengerészgyalogosok megtisztítják a mellékutcákat a csellengőktől. A legtöbb
helybéli messzire elkerülte őket, de akik mégis szóba álltak velük, úgy tűnt,
Connorral sokkal fesztelenebbek, mint a többiekkel. Nat elgondolkodott ezen,
miközben néhány órával később visszatértek a járművekhez. Connor jól értett az
idősebb emberekhez, akik gyakran a legtöbbet tudták. Vajon ezt az előnyükre
tudnák fordítani, ha Connor kész lenne segíteni nekik?
Nem árt, ha megkérdezed.
Nat a konvoj élére
állt Rogersszel, a csoport többi tagját pedig otthagyta, hogy visszatérjenek a
járművükhöz, és felkészüljenek a palotába való visszatérésre.
– Valami jó? – kérdezte
meg Rogers.
Nat megvonta a vállát,
és visszatűrte a bakancsa fűzőjét, miközben tudatában volt annak, hogy Connor
egy szívdobbanással mögötte van. – Nem igazán. Senki sem beszél.
Elijesztettétek őket.
– Nem, csak egy
csendes napon kaptad el őket. Általában többen vannak, mint ma. Biztos van
valami a tévében. – Nat a homlokát ráncolta. A zsúfolt tér messze nem tűnt
csendesnek. Különben is, egy csendes nap a környék fő piacán? Nem tűnt
hihetőnek, hacsak a helyiek nem tudták...
Robbanás rázta meg a
földet. Hőség töltötte be a levegőt, és Nat látása elsötétedett. Aztán csend
következett... az a fajta csend, ami a halállal jár.
A földre zuhant, a
sisakja kínos szögben beszorult.
A francba! Nat
visszatolta a sisakját, és megpróbált felállni. Egy súly a lábán lefogta. Ahogy
a füst kitisztult a látásából, rájött, hogy Connor az, aki tágra nyílt, nem
látó szemekkel bámulja őt, teste fájdalmas ölelésbe fonódva Nat teste körül.
Az égő járművek és a
körülöttük lévő emberek kiabálása semmivé foszlott, és Nat világa Connorra és
csakis Connorra szűkült. Minden rendben lesz. Kérlek, légy jól. – Regan? Connor? Jól vagy? Tudsz mozogni?
A másodperc töredéke,
amíg Connor pislogott és koncentrált, egy életnek tűnt. Connor lassan
bólintott. – Azt hiszem, igen... fáj... a szart is kivered belőlem.
– Mi?
– Jól vagyok – kiáltotta
Connor. – Őszintén.
Nat kibogozta
magukat, és feltápászkodott, magával rántva Connort is. A valóság
elhatalmasodott rajta. Elengedte halálos szorítását Connor karján, és szemügyre
vette a körülöttük lévő jelenetet. Pusztán pillanatokig voltak a földön, de a
saját bőrén tapasztalta meg, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy a világ örökre
megváltozzon. Az előttük álló jármű teljesen megsemmisült, a robbanás
szétrobbantotta, és lángokban állt. Nat vérszagot érzett a levegőben. Baszd
meg! Hol voltak a többiek?
Nem is kellett
messzire néznie. Bobs és Wedge sértetlenül, felemelt fegyverekkel jelentek meg
a káoszból.
Wedge kiáltott
valamit. Nat megrázta a fejét, és a vérző fülére mutatott. – Mi az?
– Pokolgépek – kiáltotta
Wedge. – Pár jármű is eltűnt hátulról. Ti ketten jól vagytok?
– Igen. Marc és
Chris?
– Előre mentek,
mint orvosok. A mi járművünknek szerencséje volt. Beküldtem őket, hogy
felmérjék a sérülteket, amíg mi téged keresünk.
Nat megpróbálta
gyorsabb működésre bírni az agyát. Wedge cselekedeteinek volt értelme. Marc
volt a csapat orvosa, de mindannyian elég képzettek voltak ahhoz, hogy egy
drámában hasznukra legyenek. – Át kell pásztáznunk minden olyan
faszkalapot, aki arra vár, hogy leszedjen minket. Connor, feküdj a földre, és
kurvára ne mozdulj, hacsak valaki meg nem próbál lelőni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése