NYOLCADIK
FEJEZET
Fordította:
Aemitt
– Csak azt mondtam, hogy már nem
érzem.
Connor nehéz szívvel
figyelte, ahogy Nat elsétált. Natnek őszinte arca volt, és a szeme nem
hazudott. Távol állt attól, hogy belül halott legyen, Connor fájdalmasan biztos
volt benne, hogy mindent érzett.
Megtalálta a
laptopját, és megnyitotta legújabb próbálkozását egy összefüggő rovat írására.
Nem sokkal később a kivonuló járművek dübörgése elérte Connort.Épp időben
lépett ki az erkélyre, hogy lássa, ahogy a kapuk kinyílnak az utánpótlás-konvoj
előtt. Egy, kettő, három,négy... számolta a teherautókat és a páncélozott
mentőjárműveket elölről, amíg el nem érte Charlie-3 Jackaljét hat járművel
hátrébb a kilencfős konvojban. Kilenc jármű. Elég volt ez ahhoz, hogy
elriasszon egy várakozó rajtaütést? Connornak fogalma sem volt róla, és egy
része nem is akarta tudni.
De egy része mindent
tudni akart, és ez volt az a dilemma,amit pötyögött a laptopján, hogy
lefoglalja magát, amíg Charlie-3 távol volt.
Ezer szó
bepötyögésével később hátradőlt, és átfutotta a cikket. Bassza meg! A tempó nem
volt megfelelő. Homlokát ráncolta, és gondolatban végigment az események
idővonalán az utolsó elküldött cikke óta... megérkeztek Bászrába, az
eligazítás, az őrjárat... a pokolgép, és az azt követő eligazítás, amibe nem
volt beavatva. Minden megvolt, de a marcangoló érzés, hogy valami hiányzik, nem
hagyta nyugodni.
Egy másik ablakra
kattintott, és előhívta a naplót, amelyet még Herefordban kezdett el.
Végigolvasta, kiemelte az egész szöveget, majd a törlésre kattintott. Ezt a
szart sem érezte helyesnek.
Vagy mégis?
Akurvaéletbe. Connor visszaállította a törölt
szöveget. A Nattel a tetőn történt találkozása újra felidéződött, és mielőtt
észbe kapott volna, minden fekete-fehéren ott volt, minden csók, minden
érintés. Minden lélegzetvétel és nyögés... JézusKrisztus!
Connor kiemelte az
írásnak a fajsúlyosabb részeit, és újra megnyomta a törlés gombot. Átnevezte a
napló mappáját "Magánjellegű és személyes", és félretette a
laptopját. A cikk csak néhány nap múlva volt esedékes. Majd később foglalkozik
vele.
Ezt követően elővette
a jegyzetfüzetét, Nat határozottan megtiltotta neki, hogy kivigye az őrjáratra
és az eligazítóterembe, leballagott a földszintre, hogy alaposan körülnézzen a
palotában. Lenyűgöző hely volt. A felszerelésen és a robusztus, műveletektől
megviselt embereken túl Connor a lepusztult palotát annak a fényűző elnöki
rezidenciának látta, amely valaha volt. Azon tűnődött, mi lesz vele, ha a
háború véget ér, de a körülötte zajló katonai tevékenység lüktetése mellett
nehéz volt elképzelni, hogy ez a valóság bármikor is bekövetkezhet a
közeljövőben.
Tekintete egy csapat
férfira esett, akik eltávolodtak a tömegtől. A kötelező felszerelés, az
összecsukható katonai tűzhely körül lustálkodtak a torzonborz szakállukkal és a
Világszolgálatra beállított rádiójukkal, valószínűleg ők voltak az Echo-4, a
másik Troop-9-es osztag, akik a Charlie-3-mal jöttek Bászrába.Inkább
kamionsofőrökre, mint katonákra hasonlítottak, és Connor megengedett magának
egy apró mosolyt, miközben elképzelte, ahogy James hátradől a nemzetközi
hírcsatornán, borostás arccal, és egy fém bögre fekete teával. Jól állt volna neki, bár Connornak sokkal
jobban tetszett az utolsó kép, amit Jamesről alkotott, amint egy megkésett
karácsonyi összejövetel után ájultan, sörösdobozzal a kezében, és Jenna
macskájával a mellkasán alszik.
Mintha érezték volna,
hogy odafigyelnek rájuk, az egyik férfi felpillantott, és észrevette, hogy
Connor bámulja őket. – Hé, te vagy az a firkász a Guardiantól, ugye?
– Ööö, igen? – Connor
előmerészkedett, és elvette a bögrét, amit a férfi nyújtott neki, sokkal
barátságosabb vigyorral, mint amilyet először látott Nat csapatától. – Honnan
tudtad?
– Elveszettnek
tűnsz, haver. Örülök, hogy megismerhetlek. John vagyok. Ők itt Tom, Dick és
Harry.
Connor kétkedve
fogott kezet mind a négy férfival. – John, Tom, Dick és Harry? Csak
vicceltek velem?
John kuncogott. – Bárcsak
így lenne. Nem hívnának minket azok a Charlie-3-as barmok a rohadt Enid Blyton
osztagnak. Bár, gondolom, nem kell tudnod
a nevünket, ugye? Te Nat bandáját követed.
– Nem igazán jól
követem őket, ugye? Elhagytak engem.
– Jól is van ez
így – mondta Harry. – Hallottam, hogy tegnap mozgalmas őrjáratod
volt.
Connor követte John
utasítását, és helyet foglalt Dick mellett a padlón. – Néhány pokolgép
robbant fel, amikor elhagytuk a piacot. Elég rohadtul ijesztő volt, legalábbis
számomra. Az volt a benyomásom, hogy mindenki más már látott ilyet.
– Valószínűleg
így is van – mondta Dick. – Azt hiszem, Nat embereit mostanában
mindenhol felrobbantják, ahová csak mennek.
Akadt kuncogás, de a
humor erőltetettnek tűnt. Connor azonban
jobban tudta, minthogy megkérdezze, miért. Az eddigi tapasztalatok
megtanították, hogy ezek a fickók csak akkor beszélnek, ha akarnak, és nem sok
mindent tudott tenni, hogy meggyőzze őket az ellenkezőjéről.
Megpróbálkozott egy
másik módszerrel. – Régóta dolgozol Nat csapatával?
– Pletykára
vadászol, mi? – John egy doboz cigiből kínálta Connort.
Connor elhárította.
Nem értette, hogy ezek a fickók hogyan maradtak ilyen fittek. – Nem
vadászok, csak kíváncsi vagyok. Próbálom megérteni az itteni dinamikát.
– Akkor jobb, ha
a Charlie-3-mal kezdjük, mi? Wedge a legújabb Nat csapatában.Úgy három éve, gondolom. Nem velük jött ide először, ugye? – John
Dickre nézett, amikor Tom felállt, és elsurrant.
– Nem – mondta
Dick. – Afganisztánban volt a B osztaggal, a hegyekben baszakodott.
Senki sem mondta
önként, hogy mi indokolta a személyzeti váltást, de nem volt nehéz kitalálni.
Tom újra csatlakozott
a csoporthoz. – Vacsoraidő. Megvan az étkészleted, firkász?
– Az emeleten
van.
– Ne aggódj. – Dick
átnyújtott neki egy narancsszínű húsleves konzervet. – Van egy
tartalékunk. Az ötödik emberünk eltörte a lábát a legutóbbi bevetésünkön, és az
összes felszerelését hátrahagyta, amikor hazaszállították.
Connor köszönetet
mormolt, és óvatosan szemügyre vette a vacsoráját. A Londonból induló útja
során minden egyes állomáson egyre rosszabb lett az étel, és a palotában kapott
fejadagok bizonyultak az eddigi legrosszabbnak.
– Tegyél bele
egy kis csípőset. – John átnyújtotta Connornak a legkisebb üveg Tobascót,
amit valaha látott. – Ettől kevésbé lesz olyan az íze, mint a
kutyakajának.
Connor először nem
volt meggyőzve, de egy vödörnyi chilivel és Tom mustárjával a vacsorája
félig-meddig ehetővé vált. – Hogy tudtok ezen a csomagolt szaron túlélni?
Nem vágytok igazi ételre?
Dick felhorkant. – Hát
persze, hogy vágyunk. De nem sokat segít rajtunk.
Valószínűleg a
narancssárga ragacsos tasakok sem tettek túl jót nekik. – Mi hiányzik a
legjobban, amikor külföldön vagy bevetésen vagytok?
– Mit gondoltok,
fiúk? – kérdezte John. – Nekem a kocsma hiányzik. Olyan érzés, mintha
a rohadt Marson lennénk, ahol nincs gyümölcsléfőző az út mentén.
– Akkumulátorok – mondta
Dick. – Vagy működő áram.
Harry morgott. – Ez
igaz. Egy teljes angol is jól esne. Igaza van a firkásznak. Az itteni kaja
tényleg kibaszott szar.
– És még
rosszabb is lett – mondta John. – Emlékszel a curryre, amit Sierra Leonéban
kaptunk? Varázslatos volt.
Connor mentálisan
feljegyezte, hogy kideríti, Natet bevetették-e Sierra Leonéban. A munkája
szempontjából nem volt lényeges, de úgy tűnt, Nat iránti rajongása nem ismer
határokat. – Mi a helyzet a családjaitokkal? Nehéz ilyen hosszú időre
otthagyni őket?
– Attól függ – mondta
Dick. – Nehéz azoknak a fickóknak, akiknek kisgyerekeik vannak, de a
legtöbben közülünk már azóta ezt csinálják, hogy frissen kijöttek az iskolából.
Én sem tudom másképp, és a feleségem sem.
– Mi a helyzet a
szüleiddel, és öhm, a testvéreiddel, és bármilyen szélesebb körű családoddal? – erőltette
Connor, félig utálta magát, amiért ennyire mazochista. – Ők, hogy viselik,
hogy nem vagy olyan sokat a közelükben? Nehéz velük kapcsolatban maradni?
Dick felvonta a
szemöldökét. – A testvéreim a testvéreim. Nem számít, mennyi ideig vagyok
távol.
– Bár hiányzik
ez a szar is, amikor szabadságon vagyunk – mondta Tom.
Connor lenyelte a
gombócot a torkában, és kérdő pillantást vetett rá. Tom beszélt eddig a
legkevesebbet. – Hiányoznak a haverjaid?
Tom megvonta a
vállát. – És a többiek. Itt egy kicsit többet nevetünk, mert az többet
jelent. Nem könnyű ennyire élőnek érezni magad, amikor otthon ágyba bújsz.
Mit tudott erre
mondani? Mi volt ezekben az emberekben, akik oly sokat mondtak oly kevés
szóval? Vajon Nat is így érzett? James is így érezte? Ezért töltött James olyan
kevés időt otthon, miután a Trade Center elleni támadások miatt a brit hadsereg
is bekapcsolódott a terrorizmus elleni háborúba?
A beszélgetés Connor
nélkül folytatódott, miközben azon töprengett, milyen szélesebb körű hatása
volt annak az elhúzódó harci állapotnak, amelyben ezek az emberek találták
magukat.Mivel nem volt vége, mit jelentett ez számukra? A jó közérzetükre?
Biztosan voltak hosszú távú hatásai. Hallotta, ahogy mások a harctér
"zsongásáról" beszéltek. Néhányan úgy hangzottak, mintha ez függőség
lenne. PTSD[1] volt, vagy egyszerűen csak
az életérzés?
Connor otthagyta Echo-4-et a vacsorájukkal, és
továbbindult, próbálta figyelmen kívül hagyni a gyomra mélyén növekvő
nyugtalanságot. Ennek ellensúlyozására talált egy csendesebb sarkot, és
felvázolt egy homályos interjúsablont. Kételkedett benne, hogy Charlie-3
belemenne a játékba, de egy próbát megért, különösen, ha ezzel esélye nyílik
arra, hogy Natet magának tudhassa.
Talán csinálhatnánk a tetőn...
A tévelygő
gondolatban rejlő célzás Connort teljesen felpörgette. A francba! El kellett
volna terelnie a figyelmét. Az órájára pillantott, de az idő láttán csak tovább
fokozódott a nyugtalansága. Charlie-3 három órája indult el a reptérre, ami egy
órányira volt, ha az út zökkenőmentesen ment volna. Wedge azt mondta, hogy az
ellátmány berakodása jó néhány órát vesz igénybe, ráadásul még néhány emberrel
is kapcsolatba kell lépniük, amíg ott vannak.
A kurva életbe! Még
ha az akció zökkenőmentesen is ment, a konvojt még sokáig nem várták vissza.
És a fennakadás
nagyon is reális lehetősége volt az, ami miatt Connor lába nyugtalan ritmusban
dobogott, miközben a jegyzetfüzetébe firkált. Kavargott a gyomra. A tekintete
az elbarikádozott kapukra siklott, valahányszor úgy tűnt, hogy kinyílnak.
De nem nyíltak ki, és
végül, amikor besötétedett, feladta a virrasztást, és felmászott a lépcsőn az
üres szobába, ahol még mindig a csapat holmijai hevertek: Marc könyvei, Wedge
Zippo öngyújtóinak gyűjteménye, Bobs rádiója, és Chris furcsa vakuk és
zseblámpák sokasága.
Nat ágya megragadta
Connor figyelmét. Úgy tűnt, kevesebb cucca van, mint a többieknek, csak néhány
könyv és egy iPod. Erős volt a késztetés, hogy Nat zenei ízlését vizsgálja, de
győzött a józan esze, és lefeküdt a saját ágyára, és az otthagyott laptopjáért
nyúlt. Megnyitotta a szerkesztett cikkét, és újra átfutotta. A hiányzó láncszem
bekattant, kihagyta Nat csendes beszélgetését a tizenéves lánnyal. Hozzáadta,
és úgy érezte, hogy a cikk teljessé vált, bár az életéért sem tudta elképzelni,
hogy miért nem tette bele először is.
Csak akkor jutott
eszébe, hogy talán az agyának abba a részébe tartotta a beszélgetést, amelyet
csak kettejüknek tartott fenn, hogy elmosódott a határ Nat, a katona, és Nat, a
férfi között, aki felrobbantotta az agyát a tetőn.
Connor visszatért a
saját ágyába, és hasra feküdt, behunyta a szemét a sosem alvó bázis lüktető
zaja ellen, az agya száguldott, a lába még mindig dobogott. Alig több mint egy
hete ismerte Natet, de számára az elmosódott határok máris visszavonhatatlanok
voltak. A férfi, akit Connor megcsókolt, és még annyi minden mást is, katona
volt, és Connor addig nem találna nyugalmat, amíg épségben és egészben vissza
nem tér.
Már világos volt,
amikor Connor a még mindig üres szobára ébredt.
Felült, és valamilyen
jelet keresett arra, hogy a csapat visszatért, amíg ő aludt. De nem talált.
Minden pontosan ugyanolyan volt, mint amikor utoljára hajnali háromkor megnézte
az óráját.
Connor kikászálódott
az ágyból, és lerohant a földszintre, kidörzsölve a szeméből az álom
maradványait. A kommunikációs szobába sietett, és az Echo-4 nagy részét odakint
találta összegyűlve. – Visszajöttek?
Dick volt az
egyetlen, aki feléje nézett. – Még mindig odakint vannak. Visszafelé menet
elkapták őket, és éjszakára el kellett rejtőzniük. Most ismét rajta ütöttek a
csapaton néhány mérföldre innen. Próbálják átverekedni magukat. Ebédre
hazaérnek.
Dick szavaiban nem
volt semmi humor, és Connor szíve a padlóra zuhant. – Mindenki jól van?
Senki sem válaszolt.
Connor bekukucskált a csukott ajtó apró ablakán. John ott volt, fejhallgatóval
a fején, feszültnek tűnt, és a körülötte zajló nyüzsgés semmit sem enyhített a
Connor mellkasában lévő fájdalmas feszültségen. – Mióta vannak tűz alatt?
– Gyorsabb
megszámolni az órákat, amióta nem. Hosszú volt az éjszaka – mondta Dick.
– Azt hittem,
hajnalig meghúzták magukat.
– Igen. De a
rakétákat nem állították le.
Connor mély levegőt
vett. – Vissza tudnak jönni?
– Remélem. – Dick
hevesen sóhajtott. – Bassza meg, ha kedvem van odamenni értük.
Ismét nem tűnt
meggyőzőnek az akasztófahumor, amit a különleges erők fickói úgy viseltek,
mintha második bőrük lenne. Néhány test elsodorta Connort, és bementek a
kommunikációs helyiségbe. Connor erőltette a fülét, de a rádiózümmögésen kívül
semmit sem hallott, amíg Harry meg nem kerülte, és be nem dugta a lábát az
ajtónyílásba, kitámasztva azt.
Harry egy pillanatig
hallgatózott, aztán biccentett Dicknek. – Wedge most lőtte ki a
kilövőállást.
Dick felnyögött. – Ha
ez ugyanaz a hely, ahonnan azóta puffogtatnak minket, mióta idejöttünk, akkor
néhány lusta gazembernek itt a seggükbe kéne dugnom a csizmámat. Már napokkal
ezelőtt fel kellett volna robbantani a rohadékot.
– Most, most. – Harry
szórakozottnak tűnt. – Adsz nekünk valami tennivalót, hm?
Dick válaszát
elnyomta a rádióban hallható hangzavar. Harry gyorsan belépett a szobába, és az
ajtó becsapódott mögötte, elvágva Connor és Nat gyenge kapcsolatát.
A hirtelen beállt
csend olyan volt, mint egy gyomros. Connor a falnak támaszkodott, ellenállt a
késztetésnek, hogy Dickhez hasonlóan járkáljon a folyosón. Connor mellett Tom
némán és mozdulatlanul állt, az arca semmit sem árult el. Ez egy átlagos nap
volt számára? Nat számára? Mindannyiuknak? Mióta megérkezett a Közel-Keletre,
Connor most először nem tudta rávenni magát, hogy megkérdezze.
Mintha órák teltek
volna el, mire John és Harry előbukkantak, vigyorogva, és úgy beszélgettek a
fociról, mintha mi sem történt volna.
– Készen állsz? – kérdezte
Dick.
– Igen. – John
kifürkészhetetlen oldalpillantást vetett Connorra. – Könnyű veszteségek,
sétáló sebesültek. Újra mozgásban vannak. A becsült érkezés húsz perc múlva.
– Jól van, jól
van – morogta Dick. – Nem kell a kibaszott élettörténetük. Gyere,
innom kell egy csészével.
Echo-4 eltűnt,
Connort magára hagyva. Jobb ötlet híján visszament az emeletre, és az ágyán
ülve számolta a perceket, amíg Nat vissza nem tér.
KILENCEDIK
FEJEZET
Fordította:
Aemitt
Nat nehéz lábakkal
mászott fel a lépcsőn, ami meghazudtolta a még mindig az ereiben zubogó
adrenalint. Hosszú nap volt, éjszaka, akármi is volt az, de jól érezte magát,
élve, és csak egy dolog, egy arc, egy olvadt barna szempár volt, ami
javíthatott a hangulatán.
Az erkélyen
megtalálta azokat a szemeket, amelyek rá vártak, vagy legalábbis a tarkóját,
amelyhez tartoztak.
Nat kilépett a kora
reggeli napfénybe. – Szar itt fent a puncimegfigyelés, haver.
– Igen? – Connor
nem fordult meg. – Még jó, hogy engem sosem érdekelt a csajozás.
– Nem tudod, mit
hagysz ki. – Nat csatlakozott Connorhoz a korlátnál, és követte a
tekintetét a poros útra, amelyen Charlie-3 az éjszakát töltötte.
– Ami azt
illeti, tudom. Nyári szünet, 1991. Miranda Doherty.
– Megdugtál egy
puncit?
Connor grimaszolt. – Azt
hiszem, jól megkóstoltam. Bár a sok bor után, amit megittam, biztos vagyok
benne, hogy nem sikerült.
– És soha nem
néztél vissza, hm?
– Ó, dehogynem – mondta
Connor. – Sokszor, de ez soha nem változtatott semmin. Az egyetlen dolog,
amit bánok, hogy nem adtam meg annak a lánynak azt a varázslatos éjszakát, amit
valószínűleg megérdemelt volna.
Nat kuncogott.
Connor oldalra
billentette a fejét. – Másnak tűnsz.
– Igen?
– Igen. Már
vártam, hogy véresen és összeverve jössz vissza, mint legutóbb, de úgy nézel
ki, mintha most volt életed legjobb útja. Gyakorlatilag vibrálsz. Érzem.
Nat elképzelte, ahogy
Connor vár rá, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a szavaiban rejlő akaratlan
célzást. Connornak igaza volt, Nat vibrált, és a kettejük között forrongó
feszültség olyan plusz izgalmat jelentett, amit nem tudott letagadni.
– Mindig így
érzed magad tűzharc után?
– Attól függ – mondta
Nat.
Connor felvonta a
szemöldökét. – Mitől?
– Attól, hogy ki
jut haza. Nem mondhatnám, hogy élvezem a hullazsákok helikopterbe rakodását.
– De azt igen,
hogy kockáztatod az életed.
Ez nem kérdés volt,
így Nat tartózkodott attól, hogy beismerje, hogy néha perverz módon élvezte az aktív harcot. Ehelyett hagyta, hogy a
bázis viszonylagos nyugalma beszivárogjon belé, megnyugtatva a fájó izmokat és
a szúró-viszkető szemeket, amelyeket a fogyó adrenalin hagyott maga után, és jó
úton volt afelé, hogy elaludjon ott, ahol állt.
Egy sima ujjhegy,
amely az alkarján lévő csipkézett karcolást követte, visszahozta őt. Nem nagyon
tetszett neki Connor elgondolkodó tekintete.
– Mire gondolsz?
– Saját magamon?
– Connor pislogott, mintha rajtakapták volna valamin, amin nem kellett
volna. – Ó, ismersz engem. Próbálom összerakni a dolgokat. Rájönni, hogy
mit jelent ez az egész.
– Mit jelent?
– Ez, te . . . – Connor
körbemutatott. – Ez nem élet, Nat. Nem is lehet. Senki sem lehet boldog,
aki így él, eszik, alszik, harcol, és ismétli.
Nat még soha nem
érezte úgy más férfi szomorúságát, mint akkor Connorét. A késztetés, hogy a
karjába ölelje Connort, és vigasztalja, szorosan tartsa, amíg a szemében lévő
nyugtalanság el nem tűnik, erős volt, olyan erős, hogy Nat mellkasa fájt, de az
apatikus nyegleség győzött, mint mindig. – Honnan tudod, hogy nem vagyunk
tökéletesen elégedettek, mi? Kibaszott gondolatolvasó vagy, mi?
Connor elhúzta a
kezét Nat karjáról, Nat pedig gyászolta, hogy elvesztette a melegét. – Nem,
csak tudom, hogy egy olyan ember, aki azt állítja, hogy semmit sem érez, nem
lehet más, csak szerencsétlen.
– Connor, ébren
vagy?
Csend.
– Connor?
Csend.
– Van szalonnás
szendvicsem.
Connor felült. Nat
elvigyorodott, és belerúgott a lábába. – Gyerünk. Hoztam neked valamit.
– Azt hittem,
reggelit hoztál nekem.
– Négykor?
Kizárt dolog. Kelj fel. A földszinten van.
Nat sarkon fordult,
bízva abban, hogy Connor csillapíthatatlan kíváncsisága felülmúlja majd az
ingerültségét, amiért hamis ígéretre ébresztették fel.
Connor a szokásához
híven melléje lépett a lépcsőn, a jegyzetfüzetet szorongatva, amely mintha
sebészi úton ragadt volna hozzá.
– Erre ma nem
lesz szükséged – mondta Nat.
– Tegnap is ezt
mondtad.
– Tényleg? Nem
emlékszem rá.
Connor elkomorult. – Seggfej.
Nat ezt megengedte
neki. Az elmúlt tíz nap kissé mozgalmas volt, mozgalmas és veszélyes, és nem tudta rávenni magát, hogy rosszul érezze magát
amiatt, hogy Connort a palotába száműzte. Annak ellenére, hogy több mint egy
hete egy percet sem töltöttek kettesben, Connor biztonsága minden egyes nappal,
ami eltelt, egyre feljebb került a prioritási listáján. – Nem sok
mindenről maradtál le, ha ez vigasztal.
– Nem, és Nat,
te egy szarul hazudó vagy. Tudom, hogy minden ébren töltött órában
megrohamoztad azt a főútvonalat, felrobbantottál minden kilövőhelyet és
nyúlüreget, amire csak rábukkantál.
Nat felhorkant. – Honnan
tudod ezt?
– Wedge mondta,
még Bobs előtt. Te vagy az egyetlen faszfej, aki nem beszél velem.
Beszélek veled, még akkor is, ha nem
vagy ott. Nat megpillantotta
a dobozhalmot, amit keresett, még akkor is, amikor az első reptéri fuvarról
való visszatérésük reggelének visszaemlékezései elárasztották az elméjét. Hogy
állt azon az átkozott erkélyen, csomóba kötött nyelvvel, és az agya tele volt
olyan dolgokkal, amiket mondania kellett volna. Bárcsak mondta volna.
– Megmutatod,
hogy mi van ezekben a dobozokban, vagy mi?
Nat visszazökkent a
valóságba. – Nem tudom, hogy kéne-e, ha már ilyen dühös vagy.
– A picsába, és
nyisd ki a dobozt.
Nat kinyitotta a
dobozt. A fáradt, mogorva Connor Regan kurva dögös volt, és rohadtul meggyőző. – Iszlám
színezőkönyvek, hozzáillő zsírkrétákkal. Gondoltam, visszamehetünk a piacra, és
a ma érkezett palackozott vízzel együtt osztogathatnánk őket.
– Iszlám
kifestőkönyvek? – Connor arckifejezése eléggé felderült ahhoz, hogy furcsa
dolgokat műveljen Nat szívével. – Honnan szerezted ezeket?
– Ismerek egy
nőt az UNICEF-nél. Van egy bázisuk a repülőtéren.
– Egy nő, mi? És
csinos?
Nat kuncogott. – Nem
mondhatnám, hogy észrevettem volna. Mindegy... mit szólsz hozzá? Akarsz velem
jönni és osztogatni ezeket?
– A pokolba is,
igen. – Connor elővette az egyik könyvet, és átlapozta. – De azért
légy őszinte velem. Mi az indítékod? Már megint a terepen kutakodsz? Engem
használsz fedezéknek?
– Kiosztanám
őket, akár ott vagy, akár nem. A helyieknek szükségük van a vízre, a gyerekek
pedig megérdemelnek egy kis kedvességet, de igen, az, hogy te a sajtós
sapkáddal a fejeden ott vagy, valószínűleg segítene. Én és a gépfegyverekkel
trappoló szőrmókok nem éppen gyerekbarátok.
– És mit
remélsz, mit mondanak majd neked a gyerekek, mármint, ha odajönnek hozzánk?
Nat szembetalálta
magát Connor egyenes tekintetével. Connor bebizonyította, hogy nem bolond, és
eleget látott és hallott ahhoz, hogy elég jó elképzelése legyen arról, milyen
intelligenciára van szüksége Natnek. – Ki kell derítenünk, honnan
származnak azok a fegyverek, és kinek szállítják őket. Ki koordinálja és
hogyan.
– Behrouz?
Hallottál valamit, amíg kint voltál?
– Sutyorgást.
Semmi konkrétumot.
– Kifejtenéd
bővebben?
Nat visszagondolt az
elmúlt napokra. Elképzelte azt a néhány felkelőt, akiket sikerült élve
elfogniuk és a Camp Bucca fogolytáborba szállítaniuk. Némelyikük alig lépte át
a tinédzser kort. – Nem.
– Mikor akarsz
menni? Ma?
Nat szemügyre vette a
fáradtságot Connor arcán. Hozzászokott ahhoz, hogy az aktív bevetések kiszívják
belőle az életet, de az elkerülhetetlen kimerültséget Connor tükörképében látni
sokkal rosszabb érzés volt. Félretette a tervét, hogy lekergeti őt a
földszintre, és egyenesen a bázisról indul, hogy újra meglátogassa a piacteret.
A segélyek átadása már annyira késett, hogy még egy nap nem sokat
változtathatott volna a helyzeten. – Nem. Pihenj. Reggel indulunk.
Nem sok mindent
lehetett még mondani. Connor elkóborolt, és Natre hagyta, hogy jelentkezzen a
parancsnokságon, és terveket készítsen a másnapi kiruccanásra. Miután ez
megtörtént, és a szükséges felszerelés és személyzet is a helyén volt, nem
találta a helyét.
Felment az emeletre,
és ott találta Wedge-et és Bobsot, amint épp egy halom felszerelést osztottak
szét, amit a repülőtéren állomásozó katonai rendőrségtől csentek el. Magányra
vágyott, vagy legalábbis némi nyugalomra és csendre, elvette Connor laptopját,
és felmászott a tetőre.
Nem sokkal később
becsukta Connor laptopját, és hátradőlt a hálózsákon, amit pár napja hozott
fel. Megborzongott, és lehunyta a szemét, miközben a feje zúgott. Connor szemén
keresztül látni az életet a Charlie-3-mal valami egészen más volt. Jézusom, a
fickó tudott írni. Színesen, érzelmesen, és olyan aprólékosan pontosan,
amennyire a rászabott kiszabott korlátozások megengedték, a
pokolgép-robbanásokról szóló beszámoló olyan volt, mintha újra átélte volna az
egészet. Connor elbeszélői hangja ismerősnek tűnt, a fogalmazásmód, a ritmus. A
történet új volt, de még azok a részek is, amelyek miatt felgyorsult a
szívverése, régi ismerősnek tűntek. „Ezek
a fickók tényleg értik a dolgukat. . .” Nat megengedett magának egy
vágyakozó mosolyt. Régen hallotta utoljára ezt a kifejezést.
– Azt hittem,
hogy nektek, SAS-oknak szuperszónikus hallásotok van.
Nat kinyitotta a
szemét, hogy lássa, Connor ügyetlenül átcsúszik a párkányon. – Szuperszónikus.
Ki mond ilyen szarságokat? És mi a fenét csinálsz?
Connor legurult a
tetőre, és Nat lábainál kötött ki. – Tudod, nem mindannyian voltunk
hegyimacskák előző életünkben.
– Puncinak neveztél?
Connor felnyögött, és hason kúszott, amíg Nat mellé nem
került, majd a pózát utánozva az égre bámult. Nem nyújtott további választ, így
Nat függőben hagyta egy darabig a csendet. Bárki más, aki megzavarta volna a
pihenőidejét, pokolian idegesítette volna, de Connor csendes társasága jóleső
balzsam volt a fáradt csontjainak.
– Kimerültnek tűnsz – mondta hirtelen Connor,
mintha hallotta volna Nat gondolatait. – A többiek mind alszanak. Te miért
nem?
– Te és a kibaszott kérdéseid.
– Te és a kibaszott hárításaid.
Nat meghagyta neki. A feje fölé nyújtotta a karját, és
megforgatta a vállát, amely Marc néhány nappal ezelőtti gondoskodása ellenére
is fájni kezdett. – Lehet, hogy itt fent alszom. Wedge horkolása kezd az
agyamra menni.
Connor felnevetett. – Ja, ez valami más, mi? Bár
nekem minden az. Azt hiszem, még
soha nem töltöttem ennyi időt ennyi emberrel.
– Fogadok, hogy
már alig várod, hogy hazamehess, ugye?
– Nem igazán. – Connor
elszakította a tekintetét az égről, és egy olyan oldalpillantást vetett Natre,
amitől megborzongott a bőre. – Alig gondoltam rá. De miért mondod ezt?
Eleged van belőlem?
Bárcsak az lenne. A gondolat, hogy Connor elmegy, olyan
volt, mintha ólommal terhes árnyék ereszkedett volna Nat minden porcikájára.
Belsőleg megrázta magát. Még csak néhány hete ismerte Connort. Hogy a faszba
volt az, hogy nélküle nem tudta elképzelni az életet a palotában?
– Nem, csak úgy
gondolom, hogy még sok mindent láthatsz.
– Megmutatod
nekem?
Nat szembefordult
Connorral, szinte szemtől-szemben elhelyezkedve. – Megpróbálom.
– Tudom. Csak
nem tudom elképzelni, hogy mikor lesz vége. Biztosan annyi mindenen mentetek
keresztül, mielőtt idejöttetek volna. Ijesztő, tényleg.
– Ne hagyd, hogy
a szellemeink megijesszenek. A legtöbbjük nem éri meg.
– Minden szellem
jelent valamit, Nat.
Nat nem szólt semmit.
Alattuk folytatódott a bázis könyörtelen tevékenysége. Nat hallgatta, ahogy az
emberek kiabálnak, és ahogy a járművek jönnek-mennek. Bár gyakran vágyott a
csendre, ma este a zaj jóleső... megnyugtató volt, és Connor óvatosan elbűvölő
társaságával együtt elégedettebbnek érezte magát, mint egy ideje bármikor.
Behunyta a szemét,
amikor Connor megérintette az arcát, először csak az ujjbegyével végigsimított
az állán, majd Connor sima, meleg tenyere az állát fogta, és hüvelykujjával
lágyan végigsimított a borostás arcán. Nat remegő sóhajtással szívta be a
levegőt. – Fogalmad sincs, mit tesz ez velem.
– Azt hiszem,
igen. Eléggé elképesztő ezen a végén is.
Nat nem vitatkozott,
de ahogy egy olyan ködös helyre sodródott, ahol Connor érintésén kívül mást
nemigen érzett, tudta, hogy Connor tévedett.
Aztán Connor
megcsókolta, és a tudatos gondolkodása elhagyta Natet. Connor ajkai először
lágyak voltak, de aztán egyre keményebbek, amikor Nat olyan hévvel válaszolt a
tétova csókra, amit alig tudott visszafogni. Csókolt már férfiakat, túl sokat
ahhoz, hogy megszámolhassa, de nem így... nem úgy, hogy minden érzéke és
idegszála, minden testrésze arra törekedett, hogy közelebb kerüljön Connorhoz.
Úgy tűnt, mintha nem
is telt volna el idő, mire Nat azon kapta magát, hogy Connor fölé kúszik, és
olyan szorosan átkarolja, hogy úgy érezte, soha nem engedi el. Úgy érezte,
mintha semmi olyat nem tett volna az életében, ami jobban számított volna, mint
Connort magához szorítani.
Legbelül tudta, hogy
ez nem igaz. Az erőszak és a halál egyhangúvá és szürkévé vált, de mindezek
mögött emlékezett a Sierra Leone-i falusi gyerekek színére és életére, akik a
mocsokban táncoltak, amikor édességet adott nekik, és a koszovói kiégett
farmokat gondozó idős asszonyok rugalmasságára, akik megmutatták a brit
csapatoknak, hogyan kell a kerítéseket a lehullott faágakkal megjavítani. A baj
az volt, hogy ezeknek a konfliktusoknak volt céljuk, volt végjátékuk, de ez a
háború? Bassza meg, olyan sokáig harcolt benne, és olyan sokat veszített, hogy
az egyetlen vég, amit tisztán látott, a sajátja volt.
– Nat. – Connor
beleharapott Nat nyakába, elég erősen, hogy az élvezet és a fájdalom
keveredjen, amíg már szinte elviselhetetlenné nem vált. – Nat.
Nat morgott, és
átfordult, magával ragadva Connort. Az alattuk lévő bázis zümmögése elhalkult,
csak a szív dübörgő dobbanása és Connor heves, ziháló lélegzése maradt.
Túl szoros, túl szoros.
Nat lazított Connor
szorításán, és kinyitotta a szemét, és látta, hogy Connor őt bámulja, a tekintetében
a szenvedély és aggodalom keveréke.
– Jól vagy? – Connor
a suttogást a homlokuk egymáshoz szorításával nyomatékosította.
Nat megborzongott,
kiszolgáltatottan és meztelenül, de életében először le se szarta. – Jól
vagyok. Csak veled vagyok, így nem tudok elbújni... előled, semmi elől.
A saját fülének sem
volt sok értelme, de Connor lágy, megértő mosolya azt mondta, hogy megértette.
Connor újra megcsókolta Natet, és a levegő megváltozott. A balzsamos éjszaka
bezárult körülöttük, és Nat felszisszent. Becsúsztatta a kezét Connor vékony
pólója alá. Connor bőre olyan sima és forró volt, mint amilyennek álmodta,
izmai szálkásak és kemények, huzalként tekeredtek karcsú teste köré.
Connor Nat sliccét
tapogatta, és addig lökte le a nadrágot a csípőjéről, amíg Nat farka
hátraugrott, és a hasának csapódott. Nat Connor után nyúlt, de Connor
elhárította a kezét. Nem szólt semmit, de a tekintete elég meggyőző volt ahhoz,
hogy Nat hagyja, amit akar.
Nat hátradőlt, amikor
Connor szája köré zárult. Az ég fekete volt, csak egy maréknyi csillag
tarkította. Tompának tűntek, amikor először feljött ide, felhőkkel tarkítva,
amiket nem látott, de Connor varázslatos nyelve és bassza meg, a fogai... Jézusom, Connor érintése elűzte az árnyakat.
Az orgazmus gyorsan
és keményen rázúdult Natre. Ökölbe szorította a kezét, belemarkolt az alatta
lévő meleg kőbe, és Connor szájába élvezett. A háta ívbe görbült, és fojtottan
felnyögött. Legutóbb is úgy elélvezett, mint egy anyaszomorító rohadék, de
ez... a francba, ez valami más volt, és egy hosszú, csodálatos, emésztő
pillanatig a súlya magával rántotta.
Túl hamar kitisztult
a látása. Megpróbált visszahúzódni, de Connor meglepő erővel tartotta erősen.
Bár Nat nem tudta, miért lepődött meg.
Connor lehet karcsú, de Nat olyan bátorságot és rátermetségett érzett
benne, amit még nem tudott teljesen megfejteni. Egy rugalmasságot a finom
szomorúság mögött, amely gyakran elhomályosította a tekintetét. Igen, Connor
Regan erős volt, talán mindannyiuknál erősebb.
– Gyere ide,
Nat.
Nat eléggé
koncentrált ahhoz, hogy észrevegye, Connor felhúzta a nadrágját, és arrébb
húzódott, hogy a falhoz üljön. – Mit csinálsz ott?
– Rád várok. – Connor
kinyújtotta a kezét. – Gyere ide.
Mintha Nat
visszautasíthatta volna. A józan ész, az éjszakai égboltot megvilágító rakéták
azt mondták neki, hogy bármi is készülődik közöttük, rossz ötlet, egy rossz
ötlet, aminek nincs jövője, kivéve egy csomó szívfájdalmat, de Connor szeme
magához vonzotta, ahogy mindig is tette. Az élet túl rövid volt ahhoz, hogy figyelmen
kívül hagyjon egy ilyen tökéletes pillanatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése