PROLÓGUS
Fordította: Aemitt
„Ha nem találjuk meg Oszamát,
bombázzuk le Irakot.
Ha a piacon bántják az anyádat,
bombázd le Irakot.
Ha a terroristák szaudiak
és a bank visszaveszi az Audidat.
És a TV műsorok mocskosak,
bombázd le Irakot... „[1]
2003. február 15-én a
húgommal csatlakoztunkazegymillió emberhez London utcáin, és a mi nevünkkel
fémjeleztük a világ eddigi legnagyobb háborúellenes tüntetését. Nyolc hónappal
később bátyánkat, James Napper őrmestert lelőtték a brit hadsereg egyik
bázisán, Moszultól délre.
Mindkét napra
tökéletesen tisztán emlékszem. A tüntetés olyan volt, mint egy
karneválvisszafogott színekben – fekete, fehér és khaki. A gyerekek vászonba
voltak öltöztetve, a kutyák nyakába pedig festett békekendők voltak kötve.Red
Stripe sörösdobozok hevertek a földön, és fűszeres babburgerek illatoztak a
levegőben.Ha behunytam a szemem és hagytam, hogy a dobok és a népzene átjárjon
és elragadjon, Glastonburyben érezhettem magam – egy olyan helyen, ahol
James sokkal könnyebben el tudott volna képzelni engem, a „művészlelkű”
kisöcsit, akit még mindig „a mi gyerekünknek” hívott.
Csakhogy ezúttal nem
Glastonburyben voltam. Ehelyett a Hyde Parkba indultam millió másik emberrel
együtt, az anarchia legcivilizáltabb tettében, amit valaha is láttam.Valahogy
gyönyörű volt; béke menete a szó legszorosabb értelmében. Úgy éreztem, mintha számítana, mintha én is
számítanék... mintha mindannyian számítanánk. Abban a pár órában őszintén
hittem, hogy minden egyes lélek az utcán változást hozott.Nem is tudtam, hogy
James már régen elment, a török-iraki határon dobták le az egységével, és már
egy olyan háborúban harcolt, amelyről a világ többi része meg volt győződve,
hogy meg tudja állítani.
A húgomnak, Jennának,
aki akkor tizenhat éves volt,nem sok fogalma volt arról, hogy miért vonultunk
fel aznap, és aznap este úgy ment haza, hogy nem értette jobban a közel-keleti
zűrzavart, mint ahogyan felébredt.Amikor a háború kirobbant a tévéképernyőkön,
nem tűnt valóságosnak számára, de még nekem sem, aki a Guardiannál dolgozom, bennfentes ismeretekkel rendelkezem. A
Jamestől kapott szórványos e-mailek ugyanolyanok voltak, mint korábban, és a
hírekben folyamatosan felvonuló halál és erőszak ellenére sem gondoltam volna,
hogy bármelyik rövid, nyers üzenete az utolsó lesz.
Naivitás, vagy csak
egyszerű tagadás, ki tudta?Akkoriban mindkét gondolkodásmód megfelelt nekem.
Szinte túl könnyű volt nem tudomást venni az egészről, és úgy tenni, mintha az
egyenruhások soha nem jönnének a küszöbömre.
De eljöttek.Vasárnap
hajnalban jöttek, és mire elmentek, a bátyám eltűnt, és tudtam, hogy soha többé
nem látom. Elmondták, hol és mikor, de a vizsgálat ellenére, amelyre csak két
évvel az esemény után került sor, a részletek kevéssé voltak ismertek, és a
bátyám életének utolsó brutális pillanatai rejtély maradtak. Három hosszú évig
kísértett a halála. A gyásztól nyugtalanul, – mindent megtettem,megpróbáltam
elterelni a figyelmemet – háromszor költöztem el, megváltoztattam a
szerepkörömet a Guardiannál, de még
mindig hiányzott, és bármennyire is
próbáltam, nem tudtam elfelejteni a szívfájdalmamat. Nem tudtam elhallgattatni
a szívemben dübörgő érzést, hogy meg kell mutatnom a szellemének, hogy több
vagyok, mint a popkultúra-csavargó, akit hátrahagyott. Többet jelentett a
kisöccse, mint egy Dr. Martenst viselő hippi, aki Londonon keresztül vonult, és
a politikusoknak skandált, akik semmibe vették a milliós tüntetést, mintha az
semmiség lett volna.
A vágy, hogy
bizonyítsak egy halott embernek,üdvözlendő figyelemelterelés volt a gyászomról.
Egy évnyi felkészülés és tervezés után, szinte pillanatok alatt egy repülőgépen
találtam magam a Közel-Kelet legveszélyesebb régiója felé tartva.
Féltem? Természetesen
pokolian, de ahogy a repülőgép felszállt Brize Nortonból, valahogy tudtam, hogy
egy olyan útra léptem, amely örökre megváltoztatja az életemet.
ELSŐ
FEJEZET
Fordította:
Aemitt
2006. Szeptember, Incirlik
légitámaszpont, Törökország.
Connor Regankilépett
a teherszállító repülőgépből a langyos török hőségbe, és végigpásztázta a
kiterjedt légibázist. Egy pillanatig keresett valakit, akit felismer, mielőtt
eszébe jutott, hogy Jamest leszámítva az egyetlen katonát, akit ismert, a
herefordi tartalékos bázison hagyta hátra.
– Regan?
Connor
pislogott.Utazástól kimerült kábulatában nem vette észre, hogy egy nagydarab
katonatiszt lépett a személyes terébe. – Ööö, igen. Én vagyok.Honnan
tudja?
A férfi felvonta a
szemöldökét.– Most
szállt le egy repülőgépről huszonöt Királyi tengerészgyalogossal, haver. Nem
sértésnek szánom, de nem volt nehéz kiszúrni.
– Érthető. – Connor
fáradtan vigyorgott, és ellenállt a késztetésnek, hogy a szemét forgassa.Az a
szedett-vedett csapat, akikkel a Brize Nortonból induló hosszú repülőúton
utazott, nem voltak vérbeli tengerészgyalogosok.SAS-ek voltak, akárcsak James,
és ezt Connor és az új barátja is tudták. – Hová tartanak a
tengerészgyalogosok?
– Irak.
– Velük megyek? – Connor
pulzusa felgyorsult, ahogy követte a katonát egy jellegtelen folyosóra. Már
akkor sürgette a különleges erőkhöz való beosztást, amikor a Guardian több mint egy évvel ezelőtt
először felvette a kapcsolatot a Védelmi Minisztériummal, akkoriban mélyen
gyökerező vágytól vezérelve, hogy közelebb érezze magát Jameshez, de mivel az
SAS szerte a Közel-Keleten állomásozott, valószínűtlennek tűnt, hogy a közelébe
küldik, ahol James meghalt.
A férfi előkotort egy
belépőkártyát a hátsó zsebéből, és kinyitott egy biztonságos ajtót. – Tikrit
fölött dobják le őket. A csapat, amelyikhez be lesz osztva, még nincs itt.
Tegye le a seggét itt.A főhadnagy nemsokára kijön, hogy tájékoztassa önöket.
Connor idegenvezetője
egy ütött-kopott műanyag székre mutatott, és azonnal eltűnt. Connor egy darabig
csak ült, és figyelte a hatalmas repülőgéphangárt, amely a légitámaszpont
adminisztrációs részlegének adott otthont.Rengeteg katona volt, nyilvánvalóan
főleg amerikai pilóták, de észrevett néhány britet is, és hallotta a furcsa,
ismerős akcentust, ami áthallatszott a csevegés zsibongásán.Kíváncsi volt, hogy
James járt-e valaha itt, de kétségei voltak afelől, hogy valaha is megtudja. Az
SAS természeténél fogva titokzatos volt, és Connornak nem sok eredményt hozott,
ha rákeresett a Google-ben a műveleteikre. Egy évbe telt, mire megerősítették,
hogy James egyáltalán a különleges erőknél szolgált, és addigra Connornak már
nem volt gyomra ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon a kérdésre.
Akkor miért vagy itt?Connor elhallgattatta az ördögöt a
vállán. Ugyanezt a kérdést tette fel magának, nem is egyszer, amikor először
támadt az az őrült ötlete, hogy a brit különleges erőket kövesse Irakban.A Guardian régóta szenvedő szerkesztőjének
és mentorának úgy tűnt, hogy Connor válaszokat keres – lezárást James halálával
kapcsolatban – de minél többet gondolkodott Connor ezen, annál kevésbé tűnt
úgy, hogy ez megfelel.Egy akkora kavargó örvénybe, amekkorává az iraki háború
vált, Connor elég cinikus volt ahhoz, hogy tudja, bármilyen választ is
keresett, valószínűleg nem sok eredményt talál.
Emellett James három
évvel ezelőtt meghalt. Azóta annyi élet veszett oda, ki a faszt érdekelne?
Nem.Connor azért volt itt, hogy megtudja, miért, nem azért, hogy hogyan. Miért halt meg James?Miért haltak meg még mindig mások?Mi a fene volt olyan
fontos?
– Connor Regan?
Connor felpillantott,
és egy másik katonát látott, aki úgy bámult rá, mintha ő egy idióta volna. – Igen
én vagyok az.
– Gondoltam. Van
az a zöldfülű tekinteted, amivel ti, szerencsétlenek mind felbukkantok.
– Szerencsétlen?
– Újságíró, nem
igaz? A Guardiantól? Igen, hallottunk
magáról és a flancos rovatáról. De nem találtunk semmit, amikor utánanéztünk.
Connor egy óvatos vigyort
vágott. – Ez azért van, mert még nem kezdtem el. Úgy tervezem, hogy amíg
itt vagyok, párnaponta küldök haza egy-egy darabot.
A katona
felhorkantott. – Sok szerencsét hozzá. Már két hete próbálok e-mailt
küldeni a feleségemnek, és a rohadék nem megy át. Egyébként Dib vagyok. Örülök,
hogy megismerhetlek, haver.
Connor megrázta Dib
kezét,próbált nem megrándulni a szorítástól, amely olyan erős volt, hogy úgy
érezte, a keze zúzódást szenved, amikor Dib elengedte. Dib.Forgatta a nevet a
fejében, de tudta, hogy jobb, ha nem kérdezősködik. Már régen megtanulta
Jamestől, hogy a baka becenevek gyakran vajmi keveset jelentenek egy
kívülállónak. – Te is a csapat tagja vagy, akit kísérni fogok?
– Én? Nem. Te
Nat csapatával, Charlie-3-mal mész, de ők még nincsenek itt. Ma este érkeznek,
ha az időjárás kitart.
Connor Dib válla
fölött a felhőtlen kék égboltra pillantott. – Esőre számítasz?
– Homokvihar – mondta
Dib. – De nem ez a cél. Vissza a szarfészekbe, ahonnan iderepülnek.
Megfordult és
elsétált, mielőtt Connor tovább faggathatta volna. Ragyogóbb ötlet híján Connor
felkapta a táskáját, és követte a férfit az adminisztrációs területről a
támaszpont fő központjába.
A zaj úgy csapott le
rá, mint egy teherautó:repülőgépek, járművek, és legalább ezer ember kiabálása,
akiket szorosan összezárva tartanak. A tüzes török nap melegítette a csontjait,
és nehéz volt elhinni, hogy figyelmeztették, hogy a Közel-Keleten az éjszakák
hűvösek lehetnek.
Dibet egy
gyakorlóudvarnak tűnő helyen érte utol.
– Hová megyünk?
Azt hittem, a főnökkel kell találkoznom.
– Elfoglalt – mondta
Dib. – Azzal bíztak meg, hogy helyezzelek el, és tartsalak távol a
csínytevésektől, amíg a legénységed ideér. A nagy úrral később találkozhatsz.
A várakozás újabb
ereje végigsöpört Connoron.A munkatársai a Guardiannál
őrültnek tartották, amiért otthagyta a popkulturális részleg kényelmes
beosztását a háborús tudósítások brutális világáért, de még ha nem is kellett
volna James halála miatt lezárnia az ajtót, valószínűleg szívesen belevágott
volna. Több mint egy évig készült erre a pillanatra. Készenállt, a fenébe is.
– A hálószobája,
uram. – Dib hirtelen megálltegy egyszerű épület előtt, amely egy kicsit
úgy nézett ki, mint egy irodaház. – A szobaszerviz szar, de élvezd a
priccseket és a zuhanyzókat. Fasz tudja, mikor lesz legközelebb rá lehetőséged.
– Gondolom, nem
tudod, hová megyek, ugye?
Dib megvonta a
vállát.Én csak egy csatlós vagyok, de fogadni mernék, hogy pár napra Kuwaitba
megy, mielőtt Nat megkapja a parancsot.Akklimatizálódj, és félig-meddig kompetens
leszel abban, hogyan vigyázz magadra.Nat nem tűr meg semmiféle léhűtőt, úgyhogy
húzd be a farkad, és tedd, amit mondanak.
– Nat? Ő lesz a
parancsnokom?
– Jézusom.
Kíváncsiskodó rohadék, igaz? – Dib megrázta a fejét. – Nat a
tündérkeresztanyád, bármeddig is maradunk veled. Minden, amit teszel, rajta
keresztül megy. Nem mintha ő ezt még tudná. A mogorva szemétláda rohadtul meg
fog verni, amikor közlöm vele a jó hírt.
Connor
elgondolkodott, hogy meg kellene-e sértődnie, de nem sértődött meg. Hónapokig
tartó tárgyalásokba telt, és az SAS – az ezred – még ekkor is egyértelművé
tette, hogy a végső megállapodásuk olyan politikai manőverezés eredménye volt,
amelyekre nincs befolyásuk: a kormány sajtószóvivőinek azon vágya, hogy
helyrehozzák az elmúlt évek bászrai börtönbántalmazási botránya által okozott
károkat. – Mikor találkozhatok vele?
– Hmm? – Valaki
Dib nevét kiáltotta. Átnézett a válla fölött. – Ki, Nat? A rohadt életbe,
figyelj már ide, jó? Találkozol Nattel ma este, amikor beér, vagy talán reggel.
Attól függ, meddig tart a kihallgatása. Jól elleszel innentől?
– Azt
hiszem.Melyik az én szobám?
– Bármelyikben,
találj egy sarkot. Aludj egy kicsit. Szükséged lesz rá.
Dib eltűnt, otthagyva
Connort, hogy a szálláshelyre csoszogjon.Az utolsó szobában talált egy üres
emeletes ágyat, egy alsó priccset az ablak mellett, amely úgy tűnt, hogy nyitva
van.Ledobta a táskáját a padlóra, és lehuppant az ágyra. Kimerült volt, de egy
kicsit elveszett is, és szorongott, talán még félt is. Két napja hagyta el
Londont, de ez egy emberöltőnek tűnt.Vajon James mindig így érezte magát,
amikor felszállt egy háborús övezetbe tartó repülőgépre?Bűntudat mardosott
Connor ereiben. A tagadás és a kerülés nagy adagja azt eredményezte, hogy
ritkán kérdezte meg Jamestől, hová tart.
Nem mintha sok
választ kapott volna.James sosem volt a felhajtás híve.
– Ne aggódj miattam,
haver.Visszajövök vacsorára, mielőtt észrevennéd.
Connor szeme könnybe
lábadt. Idióta.Három éved volt a sírásra.
Ne itt tedd. De nehéz volt. A James halála előtti években a munkájával
kapcsolatban óvatos és tartózkodó lett, de utólag és egy vödörnyi
sajnálkozással átitatott gyásszal Connor gyakran elgondolkodott azon, hogy
James elmondta-e volna neki, hogyan tölti a napjait, ha Connor csak úgy
rohadtul megkérdezte volna.Egy röpke
"kopj le" sokkal elviselhetőbb lett volna, mint a bűntudat, ami most
kínozta.A gondolat, hogy James abban a hitben halt meg, hogy Connort nem
érdekelte – hogy nem törődött
vele -, mélyen érintette, bár kevésbé volt fájdalmas, mint belegondolni abba a
lehetőségbe, hogy James egyszerűen nem bízott benne annyira, hogy tényleg
beszéljen vele.
Felült, elővette a
táskáját,előkereste a megerősített netbookot, amit magával hozott, hogy
dolgozzon rajta. Amikor bekapcsolt, begépelt egy rövid e-mailt, amit
hazaküldött, amint talált internetkapcsolatot, és tudatta Jennával, hogy
épségben megérkezett nyolchetes szabadságára a Földközi-tengerre – a
fedősztorit, amit a szerkesztőjével talált ki a túl sok sör mellett tavaly
karácsonykor. Miután ezzel végzett, eltette a netbookot.Minden szándéka az
volt, hogy lerakja a cuccait, és felfedezi a bázist, de háromezer mérföld
megtétele után a kimerültség felülkerekedett a kíváncsiságon. Hátradőlt az
ágyon, és lehunyta a szemét. A légibázis zaja tompa morajlássá vált, és álomba
merült, miközben Jamesről álmodott – a nevetéséről, a mosolyáról és a
fenyődobozról, amelyben hazajött.
[1]"IfYou're Happy And YouKnow It, ClapYourHands" – (magyarul: „ Ha jó a kedved tapsolj nagyokat…” című gyerekdalból átírt szöveg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése